Visszaemlékezések a Don-kanyarból

Vida István őrvezető harctéri naplójának fenti néhány sora 1942 tavaszán íródott. Kurszk közelében. A földművesből lett, akkor 22 éves katona a muravidéki magyarajkú Petesházáról került a második világháború keleti hadszínterére, a Don-kanyarhoz. A visszavonuláskor, 1943 februárjában mindkét lábán fagyási sérüléseket szenvedett. Visszahozták, Kecskeméten ápolták, lábujjait amputálták. Otthonát előbb vissza- majd újra elcsatolták Magyarországtól, azután ismét besorozták a jugoszláv hadseregbe, később családjával együtt három évre kitelepítették, 1960-ban elvették a földjeit, ipari vállalatnál talált munkát, 1983-ban nyugdíjazták, 2004-ben hunyt el.

Vida István sokadmagával került a XX. századi európai történelem forgószelébe, de nem mindenki írt közülük naplót. Aki viszont a repeszek és gránátok süvítése mellett, a jéghideg orosz rónák súlyos mínuszaiban is megtette, az sokszor jobban vigyázott rá, mint a csekélyke meleg ruhára, vagy a visszavonuláskor az orosz parasztoktól emberségből kapott ételre. Így jópár zubbonybelső hozott haza a háború kellős közeléből apró noteszokat, bennük ceruzával írt apró betűket. Ennek köszönhetjük, hogy a kisember szemszögéből, valódi tapasztalatokkal szembesülhetünk. (Az írás sokszor lelki szükséglet, életben tartó erő, a túlélés záloga volt a katonák számára.) A frontnaplókat, visszaemlékezéseket, katonai dokumentumokat azonban el is kell juttatni a nagyközönséghez.

Molnár András, a levéltár igazgatója az új köteteket mutatja. Fotó: Katona Tibor

A Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára ebben a vállalkozásban a saját gyűjtőterületén élen jár, nincs az országban még egy társintézmény, amely a Don-kanyar, amúgy a közérdeklődés homlokterében álló témakörében néhány év leforgása alatt ennyi hiánypótló kiadványt tett volna a köz asztalára. (Három év alatt négy kötet született a levéltár történészműhelyében.)

A sorozat első darabja egyébként már 1992-ben napvilágot látott, az akkor rendelkezésre álló négy frontnaplóval. Azóta, az évfordulókat megragadva folytatódott a munka, Molnár András igazgató vezetésével. Nemrégiben fotóalbumot tett közzé a közgyűjtemény, amely a Don-kanyart megjártak fényképfelvételei páratlan gyűjteményének bizonyult. A napokban ennek a kötetnek a folytatása került Utóvédként a Donnál I.-II. címmel (Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez 1942-1943) az olvasók és a szakmai közvélemény kezébe, amelyhez társszerzőül szegődött dr. Szabó Péter történész, a korszak és a terület legnagyobb hazai szaktekintélye. (Harminc éve foglalkozik a Don-kanyar hadieseményeinek magyar vonatkozásaival.)

Az anyaggyűjtés sokáig lezárhatatlannak tűnt, sajnos, mostanra, miután a résztvevő katonák eltávoznak közülünk, az élő emlékezet bezárul.

A kétkötetes mű inspirálójaként a hahóti Szabó József 2011-ben megjelent naplóját tekinti a zalai történész. A hozzátartozók és érintettek a felhívásra nagy számban nyitották meg a családi dobozokat, fiókokat, így a levéltár gazdag, egyelőre másolat-gyűjtemény birtokosa lett. A könyv a visszaemlékezéseket, naplókat alapos kutató munka árán egészítette ki a naplóírók életrajzával, a történeti hűséget pedig a katonai iratokkal való megfeleltetés biztosítja. (Ehhez a fővárosi Hadtörténelmi Levéltár adott segítséget.

A Don-kanyar kataklizmájának zalai vonatkozásai a magyar királyi második hadsereg drámáján belül is szomorúan fontos helyet foglalnak el. A zalaegerszegi, nagykanizsai, csáktornyai, szombathelyi és soproni katonák, azaz a 9. könnyű hadosztály tagjai ugyanis az elsők között érkeztek ki 1942 tavaszán az orosz frontra, s utolsóként hagyták el a hadszínteret. Mármint a maradék, összefagyott, sebesült, beteg sereg maradékának maradéka. Hiszen az ide besorozott 15 ezer fő alig ötöde ért haza 1943 elején, a tragikus vereség után.

A dokumentumok és a naplók egymást fedő információi révén hiteles, árnyalt nézőpontú, sokféle megközelítésben láttatott, emberi oldalról készült képet kapunk a hadosztály kálváriájáról. Rekonstruálhatókká váltak a legapróbb hadi események. A kutatók érzékelték, hogy a parancsnok, a közkatona és a hadiokmányok egybehangzóak, ami mutatja, a hadsereg vezetői sem szépítették a helyzetet, a velük történtekről a maga tragédiájában számoltak be. Nyíltan tárták fel a problémákat, az elszenvedett súlyos vereség okait.

A naplók, visszaemlékezések elmúlt évtizedbeli előkerülése egyébként jelzi, a korábban tartózkodó, zárkózott hozzátartozók, a családtagok ismét büszkék lehettek apáikra, nagyapáikra, hiszen ezt sokáig féltek átélni.

A történészt ezen túl nyilván a kutatások új hozadéka érdekli elsősorban. Árnyaltabb lesz-e az ismert kép, bővül-e az ismeretanyag, más megvilágításba kerülnek-e az eddig feltártak a naplók, visszaemlékezések nyomán? Molnár András azt mondja, nyilvánvalóbbá vált, hogy a 9. könnyű hadosztály kulcsszerepet játszott a Tyim városa mellett 1942 nyarán lezajlott áttörés eseményeiben, s az 1943 január végi utóvédharcban. A kötet dokumentumai rávilágítanak a magyar hadseregnek a szövetséges német és az ellenséges orosz hadsereghez való viszonyára. A naplók megmutatják azt is, hogy az orosz polgári lakosság miként élte meg az inváziót, s azt is, hogy a romokban heverő magyar seregtestek gyötrelmes visszavonulását az útjuk során a civilek és a falusiak még segítették is a maguk eszközeivel: étellel, ruhával, ami nem volt elmondható a németekről. Utóbbiak olykor még a szállítóeszközöket is elrekvirálták a mieinktől, míg az oroszok néhány szem krumplija, maroknyi kásája, szánalma életmentőnek bizonyult.

A könyv kapható a zalai könyveboltokban, a naplóírók hozzátartozói pedig kedvezménnyel vásárolhatják meg a levéltárban.

Gyorsan elvérzett

„Én sohase restelltem a gyalogsági ásót használni, ha kellett, naponta többször is. Most is ezt tettem és a porhanyós földben percek alatt sikerült magamnak a tűzvezetés közben is fedezéket ásnom. Ez volt a szerencsém. Mert se Kis Simon, se a Bogdán nem tette ugyanezt időben, s ez lett a vesztük. Előbb a Kis Simon kapott puskától komoly sebet az ágyékába, amint egyszer valamiért felállt és odébb ugrott. A kettőnk sebkötöző csomagja se volt elég, hogy elállítsuk a vérzését. Az én gödrömbe behúzva, tehetetlen voltam én is, az egészségügyi tizedes is. Gyorsan elvérzett és közben nyögdécselve énekelte: Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem, nincsen orvos, ki bekösse nékem...Anyám, ne sirass engem, ne ringass, könnyet ne hullass... S ezzel kiadta lelkét az első fronti legényem... Ott temettük el az én gödrömben, mi pedig odébb ástunk új fedezéket az öreg Csanával...”

A visszaemlékezés dr. Szabó Sándor tartalékos zászlósé, aki 47. gyalogezred aknavető századának parancsnoka volt 27 évesen.

Ki volt ő? Kisgörbőn született, ügyészként vonult be tartalékos hadnagynak Kanizsára. 1942 április végén került Oroszországba. Parancsnoka halála után átvette alakulatának vezetését, Kosztyenkinél a hídfőcsatáknál szilánksérülést szenvedett. Decemberben súlyosan megbetegedett, februárban érkezett Budapestre. 1944-ben ismét mozgósították, ezúttal Németországba, ’45 áprilisában szovjet hadifogságba esett. Másfél év múlva ért haza. 1956 Szolnokon érte, ott a forradalmi bizottság társelnökévé választották, ezért elbocsátották 1957-ben. Azután Keszthelyen élt, 2001-ben hunyt el.