ZKK: 6 évig tartott a kaland

Rózsás Gábor: Büszkék lehetünk rá, hogy megcsináltuk

– Milyen az élet az NB II nélkül?

– Egyrészt sokkal könnyebb, mert nincs utazás minden második hétvégén, és nincs hazai meccs minden elsőn. Kevesebb a tennivaló. Ennyivel könnyebb az életünk, de másfelől furcsa, és nem jó érzés, hogy már nem játszunk együtt. Hiányoznak a barátok, az élmények.

– Sok vagy kevés az a hat év, amit eltöltöttek az NB

II-ben?

– Ahhoz képest, amennyit az indulásnál jósoltak nekünk, illetve amilyen nagynak tűnt nekünk magunknak is a falat, mindenképpen sok. De tény, hogy lehetett volna ennél több is.

– Az első nevezés ugrás volt az ismeretlenbe? Elvégre a megyében abban az időben nem volt NB II-es csapat, nem volt hol ismerkedni ezzel a bajnoksággal.

– Valóban nem sokat tudtunk az osztályról, és csak reménykedhettünk benne, hogy a tudásunk, illetve a megyeszékhelyi városi bajnokságban szerzett két bajnoki címünk „feljogosít” minket az indulásra. Korábban egy edzőmeccset játszottunk a szombathelyi NB II-es csapattal, illetve beugróként jártunk egy győri felkészülési tornán, amit két NB II-es gárda előtt megnyertünk. Akkor úgy éreztük, nagyon jók vagyunk. Aztán az első szezont nyitó öt vereség után már a másik végletben volt a lelki állapotunk. Persze ehhez az is kellett, hogy az Eötvös-iskola tornatermének felújítása miatt mindannyiszor idegenben játszottunk. A szezon végére pedig egyenesbe jöttünk: 11-11-es győzelem-vereség aránnyal zártunk, az ötödik helyen.

– Az NB II kritikája vagy a ZKK dicsérete inkább, hogy a csapat a játékosok saját zsebéből, szponzori és minden más támogatás nélkül, éveken át meghatározó erő tudott lenni a hazai kosárlabda harmadik vonalában?

– Úgy vélem, mindenképp a mi dicséretünk, mert ebben az osztályban azért akadtak igen jó csapatok. Az NB II-n belül a mi csoportunk, a nyugati amúgy is végig a legerősebb volt, a hat évünkben mindig ez adta például a bajnokot. És elég csak végignézni, milyen csapatok voltak itt: Szekszárd, Siófok, Győr, Oroszlány, Dombóvár első számú férfiegyüttesei, a státuszuknak megfelelő önkormányzati támogatással, nemritkán fizetett játékosokkal, heti öt edzéssel. Miközben mi egyszer-egyszer kaptunk csak 100 ezer forintos támogatást a várostól, minden mást a tagdíjakból fedeztünk. A játékosok nálunk fizettek azért, hogy az NB II-ben játszhattak. Még a termet is úgy béreltük, nem is tudtunk heti egynél többet edzeni. Ezen takarékoskodtunk. Meg az utazáson: nem busszal, hanem kocsikkal mentünk, a játékosok maguk vezettek. És egy 200–300 kilométeres út persze egyikünknek sem javította a teljesítményét...

– Az anyagiak miatt kellett lehúzni végül a rolót is?

– Ez csak másodlagos volt. Az tette be a kaput, hogy a csapat magja, a 28–32 éves játékosaink elfogytak. A környéken nem találtak munkát, a legtöbben külföldre kényszerültek ezért, és ezzel véget ért számunkra a kosárlabda. Az utánunk következő, 22–26 éves korosztályban pedig valamiért van egy lyuk Zalaegerszegen, hiányzik az a társaság, amely a ZKK-t továbbvihette volna. Az utolsó szezonunkat már csak nagy nehézségek árán, a meccsek zömén 6-7 emberrel, becsületből tudtuk befejezni. A csapat maradéka pedig visszatért az időközben megyeivé bővült városi bajnokságba.

– Mi volt a hozadéka ennek a hat évnek? Miért volt érdemes végigcsinálni?

– Sokan féltettek tőle, és büszkék lehetünk arra, hogy sikerült megcsinálni. Mindenképpen megérte a rengeteg élmény miatt, amiket együtt átéltünk. A csapat magja, amiről már beszéltem, egy összetartó, baráti közösség, és ennek minden tagja felejthetetlen emlékként őrzi az NB II-es történéseket. Az utazásokat, a közös ebédeket és vacsorákat, a győzelmeket és a vereségeket is. A nagy pillanatokat, különös tekintettel a három bronzéremre, amiket a legszebb években szereztünk. Végigsportoltuk ezt a hat évet egy országos sorozat tagjaként, megmozgattunk közben 2–30 játékost (közte egyetlen nem zalai, és csupán két nem egerszegi taggal), és voltak szép számmal szurkolóink is.

– Maradt valami miatt esetleg hiányérzete?

– Az NB II-ben a szezon végén a négy csoport első két-két csapata kuparendszerben keresztbe játszik a négyes döntőért. Az volt a nagy álom, hogy ide eljussunk, de háromszor is lemaradtunk róla egy hajszállal. A sors fintora, hogy az utolsó évben, amikor már kevés babér termett nekünk, maga a bajnoki osztály is lerobbant, és ha csak az egy évvel korábbi csapattal tudunk felállni, már biztosan megnyertük volna a nyugatot. Aztán pedig, ki tudja... De azért azt látni kell, hogy a feljutás számunkra már semmi szín alatt nem lett volna lehetséges, hiszen az NB I/B-ben már utánpótláscsapatokat is indítani kell.

– Akkor ennyi volt a ZKK-nak az NB II?

– Ezt még nem jelenteném ki. Mi valamennyien a ZTE KK utánpótlásában nevelkedtünk, és onnan manapság is évről évre kerül ki sok gyerek, akikből nem lesz neves kosaras, de a játékot szeretik, és csinálni is szeretik. Nem kell több, mint hogy összejöjjön megint egy olyan 10–12 fős baráti közösség, amely nálunk is az alapot adta. Addig mi, „öregek” eltöltjük az időt a városi bajnokságban.