Egy olvasónk, Nyisztor Melinda tollából...

A művészet, a kultúra és az önkifejezés egyik legszebb formája szerintem az éneklés. Nemcsak valamennyi emberi érzést, élményt és gondolatot önthetjük általa szavakba, de emellé még társul a dallam, a ritmika - és a beszéd, a monológ helyett megszületik egy dal! Egy dal, melyet énekelve újra átélhetjük a mondanivalóját, és mindeközben új élményt is szerzünk önmagunknak: ez az, elmondtuk, kiadtuk magunkból, világgá kürtöltük, ami ott van bennünk... legbelül... Legyen az öröm, bánat, dráma, tragédia, komédia. Legyen az múlt, jelen, jövő, megtörtént vagy fikció. De valamiért bennünk van, és ennek utat kell adni, hadd szóljon!

Lehet halkan, lágyan, gyengéden - simogatva a lelket; és lehet dinamikusan, bátran, erőteljesen, már-már kiabálva - ha azt követeli meg a hangulat, a bennünk lévő érzelem.
Én eközben sajnos csak azt dúdolgatom - igen sajátos ütemben - hogy "de szeretnék énekelni tudni"! Általános iskolás koromban az intézménynek a magyar és a német énekkarának is tagja voltam. Egészen addig, amíg az egyik próbán rám szólt a tanárnő: "Vagy a Melinda énekel halkabban, vagy a többiek hangosabban"! - Pedig én csak annyira, de annyira átéltem azt a vidám kis dalocskát! De a többiek nem énekeltek hangosabban...

Teltek-múltak az évek, énekfelvételi a tanítóképzőben. Azt gondoltam, megy ez, hát négyes-ötös voltam énekből! Csak akkor néztem nagy szemekkel, amikor magnóról visszahallgattam a kornyikálásomat. Úristen, ezt nem tehetem meg a gyerekekkel! Ha ezzel a hanggal tanítanám őket, egy életre elmenne a kedvük az énekléstől. (Nem nevelkedne több X-faktor palánta, és nem születne több Kiscsillag, sem Megasztár! ) Szóval próba, próba, énektanár, zongora és sok-sok gyakorlás.

Végül sikerült, meglett. Számomra volt csak kudarc. Otthon a kisszobában olyan szépen szólt, még a szomszéd is megdicsért, hogy milyen szép "az a marosszéki kerek erdő". De ott, a zsűri előtt… a többi száz versenyző meg az ajtó előtt... A Melinda inkább halkabban énekelt, így nem tudta megmutatni azokat az igen szép magas hangokat. Szóval az éneklés nem az én utam, ez már többször világossá vált számomra.

Jó, valójában nagy szükségem nincs rá, mert aztán nem is a tanítóképzőt végeztem el. Így a dalolászás marad a képzeletemben, na meg a számítógép előtt jó hangosan. De szigorúan csak akkor, ha a Szerelmem nincs otthon. Nehogy emiatt ábránduljon ki belőlem.

Viszont a kornyikálásom – akármilyen is - nekem sokat ad. Olyan, mint egy kellemes meditáció: feltölt, megnyugtat, és valahogy erősebbé tesz. Pár órát gondolkodtam rajta, hogy fogalmazzam meg, amit érzek közben, mert annyira összetett. Ha egy közhellyel élek, akkor szerintem igen találó: „Aki mer, az nyer.”  Sokkal többet kapok általa, mint bármilyen díj. Rádöbbentem arra, hogy a bátorságommal (hogy ki merem ereszteni a hangom, és azt nem félek meghallani) túlléptem a félelmemen, leküzdöttem a gyávaságomat. Kvázi kiálltam magamért: én szeretem ezt csinálni, nekem ez jó, és nem ártok vele senkinek. Akkor miért ne tenném? Szóval egy ilyen egyszerű dolog ennyi mindent tud adni. Ki gondolta volna még az elején?!

Én azt mondom, szeresse magát az ember annyira, hogy megadja magának a belső szabadságot! Mert mindannyian arra vágyunk. Erre pedig mindig lehet módot találni. Kinek a tánc, kinek a versek, kinek az imádkozás, és még sorolhatnám – de meglátjuk, ha rendszeresen időt szánunk arra, hogy lelkünknek kedveskedjünk, az meghálálja nekünk.
A kisfiamnak viszont mindegy, hogy szól a dal, örül neki. Csak azt nem tudom eldönteni, a mosolya azt jelenti, hogy velem örül, vagy kinevet - mert nagyon nem mindegy!

Forrás: Ezoterikus.hu