A kisunyomi kocsmaház

A kocsmaház az 1980-as évek elején. Dr. Károlyi Mária fotója Derdák Ferenc tulajdonában van. Fotó: Horváth Csaba

Egy régi „műemlékvédelmis" hívta föl a figyelmünket arra, hogy Kisunyomban, a Fő utca és a Kossuth utca sarkán bontani kezdtek egy olyan házat, amelyet szerinte nem lett volna szabad lebontani – mert különleges építészeti értéket képvisel.

A helyszínen a megyei múzeum – közelebbről a Vasi Skanzen – munkatársaival találkozunk: fölmérik, ami még fölmérhető, mentik, ami még menthető. Nagy Endre rajzol, mér, álmélkodik és mutatja azt a gerendát, amelyen szépen kiolvasható a belevésett 1795-ös évszám: az építés éve, amit két helyen is megörökített a hajdani mester. Aki a kivitelezés minőségéből, a terek kialakításából következően valószínűleg nem volt akárki: komoly kastély-építők fogadhatták el a megbízást az uradalmi kocsmaház (minden bizonnyal az) megépítésére, méghozzá helyben égetett téglából. A látvány – a boltozatos pincével – így, félig már bontott állapotban is impozáns. A kocsmaház több szempontból, már csak a korát tekintve unikális (volt), de Nagy Endre szerint talán „teljes egészében átboltozott", nagyméretű konyhája a legérdekesebb benne. Igazi építészeti ritkaság. A 18. század vége a kéményes konyhák, az első szabadkémények megjelenésének időszaka, a kisunyomi kocsmaház pedig építészeti megoldásaiban mintha különös átmenetet képezne a füstös konyha és a szabadkéményes konyha között. Lehetett volna belőle ügyesen és szakszerűen fölújított vendéglő – vagy valami más. De nem lett. (Pedig már az 1844-es úrbéri térképen is nyoma van.)

Nagy Endre mutatja a nagy (kb. 50 négyzetméteres) konyha mestergerendáján az évszámot: 1795. Fotó: Horváth Csaba

Az épület különben műemlékvédelem alatt sosem állt, bár múzeumi körökben tudtak róla („egyszer meg kellene nézni"); ahogy arról is, hogy kemencéjét még az 1960-as években is használták. Dr. Károlyi Mária fotóján – amely az 1980-as évek elején készült – az épület teljes valójában látható. Időközben a „hátsó fertályát" lebontották, azon a helyen-telekrészen ma új lakóház áll.

Pásztor László, Kisunyom polgármestere azt mondja, legutóbb éppen a szomszédok értesítették az önkormányzatot, hogy a kocsmaház falát erősítő támpillér meglazult, itt-ott porladnak a téglák – az épület az állapota okán életveszélyesnek tűnik. Az építésügyi hatóság mindezek után szólította föl bontásra az épület tulajdonosát. A polgármester hozzáteszi azt is: az önkormányzat a saját tulajdonában lévő, műemléki védelem alatt álló kúriát se tudja fölújítani – nincs rá 150 millió forintja, komolyan vehető pályázati forrás sincsen –, mit segíthetett volna akkor a kocsmaház ügyében.

A ház alatti pince szintén masszív boltozattal bír(t). Fotó: Horváth Csaba

Imre Gyuláék, a kocsmaház Szombathelyen élő tulajdonosai azt mondják, ingyen és bérmentve odaadták volna az önkormányzatnak az épületet, amely örökségként szállt rájuk, utolsó lakója 2001-ben halt meg. A kocsmaház azóta lakatlan. Igen, tudták, hogy régi majorépületként akár közérdeklődésre is számot tarthat, éppen ezért ajánlották föl – nem egyszer, nem kétszer – az önkormányzatnak; és másoknak is. Egyetlen fillért se kértek volna érte. Mégsem kellett senkinek.

Az 1844-es úrbéri térképen is lehet tájékozódni. Fotó: Horváth Csaba

Most viszont, hogy bontani kezdték, már vennék, vinnék (pénzért is). Hirtelen értékes lett. De hát – ahogy Imre Gyuláné mondja – ez nem babaruha, hogy vissza lehetne kérni: a bontás megkezdődött, a kocsmaháznak vége. Hogy maradjon valami mégis az utókornak ebből a ritka-régi épületből, a múzeum kimentheti és megőrizheti az 1795-ös évszámot őrző gerendákat, és még néhány apróságot. Például a maga nemében szintén különleges „fűzött" kovácsoltvas ablakrácsot.

A meggy íze

Ölbei Lívia

Hát ezért nem évül el Anton Pavlovics Csehov soha. Pedig állítólag alig néhány évnyi utóéletet jósolt a színdarabjainak, és amikor ennek hangot adott, volt, aki azzal biztatta, hogy ne legyen ennyire kishitű: játsszák azokat még tíz-tizenöt év múlva is. Azóta eltelt száznál is több év, és lám: Csehov talán népszerűbb, mint valaha. Ott van például a Cseresznyéskert, amelyet Zsótér Sándor éppen most helyezett vissza Meggyeskert címmel a jogaiba. Elvégre ez az eredeti címe, ráadásul a meggy íze nem olyan egyértelműen édes, ellentétben a cseresznyével. A meggy íze maga kifejezi azt az ambivalenciát, ami az embert a régihez meg az újhoz, az állandósághoz meg a változáshoz, pontosabban az állandóság meg a változás finom és elkerülhetetlen hintajátékához; szóval a Meggyeskert szereplőihez fűzi. Lehet együttérezni Ranyevszkajával és a családjával, és borongani a hasznot már rég nem hozó, elvesztegetett meggyeskert, az omló-romló, pusztuló szépség láttán. De lehet rájuk nagyon haragudni is: A fenébe is, hát miért nem csináltak valamit? Miért zárultak be önmagukba? Miért nem nyitották ki magukat a világra – és a másikra, aki ott volt az orruk előtt, csak nem vették észre? És ugyanígy: lehet haragudni Lopahinra, aki jön (vagyis ott van), és megveszi tokkal-vonóval a meggyeskertet, hogy majd fölparcelláza és üdülőtelkeket csináljon belőle. Új időknek új dalai. De lehet a túlmozgásos Lopahint szeretni is, ahogy ő szereti a szépet, és ahogy állandóan, kétségbeesetten csinálna valamit. Csupa olyasmit, amiről gyerekkorában nem mert álmodni se.

A meggy íze édes, a meggy íze savanykás. Így, együtt az, ami. Régi mestergerenda egy új házban. Anton Csehov eleven tekintete.