Tiszta, rövid, pontos

Mi az, amit el lehet mondani a XX. század egyik legnagyobb tragédiájáról: tánclépésekben? S mindezt: Adonyban?

Hiszen bármennyire szeretem is ezt a mindössze négyezer lakosú kisvárost –tehetségekkel szükségképpen ritkábban van megáldva, mint egy nagyváros. Mondjuk: a megyeszékhely. Tehát már csak kíváncsiságból is végignéztem a szigorúan helyi alkotást: helyiek a szerzők, az operatőr, a rendező, a koreográfus, helyi a kísérőszöveg írója, s helyiek a szereplők: az iskola diákjai.

A vetítésről kijövet pedig egyszerre voltam lelkes és pironkodó.

Lelkes, mert újabb bizonyságát kaptam annak, amit már előre is tudhattam volna: a tehetség nem ismeri a földrajzot. Ez bizony egy tehetséges alkotás volt, példás arány- és stílusérzékkel megoldva! S pironkodtam, amiért nem hittem benne eleve.

Ma, amikor a holokausztból: az égő áldozatból még gúnyt is űznek, s politikai szempontokból csűrik-csavarják felibe-harmadába ismert történetét, egy olyan tiszta, rövid, pontos alkotást kaptunk megemlékezésül, ami minden szempontból méltó.

S hogy mit lehet elmondani a XX. század egyik legnagyobb tragédiájáról tánclépésekben? Azt, ami talán a legjobban hiányzik, hiányzott eddig a tragédiáról szóló megemlékezésekből. Az érzelmeket.