Könnyedség és drámaiság

Az idei Harmonia Albensis-sorozat második estjén ismét teljesen megtelt padsorok várták az est fellépőit: Boross Csilla operaénekesnőt, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar tagjait és Drahos Béla karmestert.

Az elmúlt tanévben ünnepeltük a Hermann László Zeneiskola 100. születésnapját: az intézmény számos szép rendezvénnyel emlékezett meg alapításáról és az azóta eltelt évszázad történéseiről. Engedtessék meg, hogy a csütörtök este megrendezett hangversenyt részben még ehhez az egyébként már lezárult eseménysorozathoz kapcsoljam, hiszen az est szólistája, Boross Csilla városunkban született és a zeneiskolában kezdte meg tanulmányait, Lengyel Viktorné irányításával, zongora szakon. Veszprémi és budapesti tanulmányok következtek, majd egy a brnói operaházban tovább épülő, mára nemzetközi sikerű énekes pálya. Nagy öröm számunkra, hogy sok év szünet után (utoljára 2005-ben lépett fel városunkban) ismét itthon köszönthettük a művésznőt, aki reprezentatív, gyönyörű programmal készült a gyaníthatóan benne is emlékek sorát ébresztő viszontlátásra.

Műsorát a szopránrepertoár nagy darabjaiból válogatta: Verdi Aida című operájából a címszereplő áriáját az 1. felvonásból ( Ritorna vincitor ), Cilea Adriana Lecouvreur című operájából a címszereplő Io son l umile ancella ( Alázatos szolgálója vagyok a teremtő Szellemnek ) kezdetű áriáját az 1. felvonásból, végül Richard Strauss Négy utolsó énekét hallhattuk előadásában. (Az informatív, gördülékeny, de a nevek és címek helyes ejtésével némileg hadilábon álló konferanszban elhangzott Ricsárd Strauss az egyik legnémetebb zeneszerző esetében természetesen téves.) A zenekar Mendelssohn Hebridák-nyitányát, Mascagni Intermezzóját (a Parasztbecsületből), végül Mahler 5. szimfóniájának önállóan is rendkívül népszerűvé vált Adagiettóját játszotta az énekszámok között.

Boross Csilla magától értetődő könnyedséggel vált az est főszereplőjévé: az első hangtól maximális koncentrációval és odaadással énekelt. Magvas, tartalmas hangja mind a magas, mind a mély regiszterben egyforma intenzitással szólt, könnyedén töltötte be a templomteret. Az énekesnő ugyanakkor a hang rendkívül tudatos vezetése, a mindenkori akusztikai környezet állandó kontrollja mellett nagy gondot fordított a hangzás az aktuális érzelmi állapotot kifejező árnyalására is: ebben a vonatkozásban azt a nagy színpadi rutint kamatoztatta, melyet a világ jelentős operaszínpadait járva gyűjtött össze. Pregnáns szövegmondás és a figura teljes ismerete adta a hiteles gesztusok aranyfedezetét: érezhettük, hogy például az Aida-részlet mögött nemcsak az áriának, de a teljes szerepnek sokféle rendezésben való megvalósítása állott. Az idei esztendő nagy jubilánsa, Richard Strauss utolsó művének, a Hesse és Eichendorf verseire 1948-ban komponált, egy korszaktól, egy világtól búcsúzó, nosztalgiával és fájdalommal telt ciklusnak előadójaként a daléneklésben való jártasságát is elsőrendűen bizonyította: kifogástalan produkció volt. Boross Csillát mihamarabb visszavárjuk!

A kiváló szólista hallhatóan a zenekart is inspirálta: főleg a rézfúvósoktól, de az együttes egyéb hangszercsoportjaitól is hangszínekben és kifejezésben számos szép megoldást hallottunk. Különösen is tetszett a Mascagni-intermezzo, melynek hallgatása közben némi nosztalgiával gondoltunk vissza az opera 2005-ös felejthetetlen Musica Regia-előadására Az óriási vastapsot Fauré Requiemjének áhitatos Pie Jesu-tételével köszönték meg a művészek.