Átlényegül-e a fésű, fogas?

A jeruzsálemi Izrael Múzeum anyagából válogatott tárlat többek között Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Joan Miró, Kurt Schwitters, René Magritte és Salvador Dalí művei segítségével nyújt átfogó képet a dadaizmus és a szürrealizmus nagy hatású alakjairól, eseményeiről, dokumentumairól és hatásáról az 1910-es évek végétől az 1970-es évek közepéig.

A 20. század első évtizedeinek két nagy művészi irányzata, a dada és a szürrealizmus, radikálisan megújította a művészetről való gondolkodást. A dada a hétköznapi tárgy átértelmezésével, a véletlen szerepének hangsúlyozásával, a hagyományos esztétikai értékek megkérdőjelezésével, a szürrealizmus pedig a valóság újraértelmezése és a valóságfogalom kitágítása révén hozott létre új lehetőségeket az alkotásban.

A válogatás nagy hangsúlyt fektet a dada és a szürrealizmus többféle műfajt, technikát és médiumot teremtő sokszínűségére és az irányzatokra jellemző változatos technikai kísérletekre. A kiállításon bemutatott több, mint száz alkotás a dadát és a szürrealizmust meghatározó fogalmak, témacsoportok mentén kínál betekintést az irányzatok történetébe.

A talált és már kész alapanyagok felhasználása a dadaista és szürrealista kollázsokon, montázsokon és tárgyakban elmossa a művészet és az élet közti határvonalakat. A különleges társításokban a mindennapi élet töredékei sokkolják, csábítják és összezavarják a nézőt. A Meglepő társítások: kollázs, asszamblázs, objekt című szekcióban ilyen tárgyakat, illetve ready-made-eket mutatnak be. A ready-made-ek (műalkotássá nyilvánított tárgyak) megkérdőjelezték a hagyományos műalkotások létét és egyben az önkifejezés fogalmát is. A hétköznapi holmik fésű, palackszárító vagy fogas szinte minden változtatás nélküli kiállításával a dadaista művészek azt a kérdést feszegették, hogy átlényegülnek-e a múzeumban vagy galériában kiállított tárgyak.

Philippe Halsmann: Dali koponyája (1951). A kiállítás október 5-ig látogatható

Az Illúzió és álomtáj című kiállítási egység a szürrealizmus lényegét mutatja be. A képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit a szürrealizmus központi elemét képezte. Az álomszerű szürrealista tájak misztikus világokat idézve kérdőjelezik meg realitásérzékelésünket. Ebben az egységben foglal el fő helyet René Magritte egyik legismertebb remekműve, a Kastély a Pireneusokban.

Az írók és művészek automata technikákat dolgoztak ki arra, hogy a tudat kontrollját megkerülve közvetlenül férjenek hozzá a tudatalatti forrásához. Az Automatizmus, biomorfizmus és metamorfózis címet viselő kiállítási szekcióban ilyen alkotásokkal találkozhatunk: Jean (Hans) Arp, Max Ernst munkáival, Man Ray fotóival és még számos jelentős művel.

A vágy természetének feltárása nagy teret engedett a művészeknek és költőknek a tudatalattit benépesítő fantáziák, félelmek, gátlások vizsgálatára. A Vágy: múzsa és áldozat című egység ezt a témát helyezi középpontba. Az 1920-as évek végére a szürrealisták a vágy megszállottaivá váltak. A kollázs és a montázs lett a nő(i) kép feldarabolásának, átrendezésének legfontosabb médiuma. A nőt a feloldatlan félelmek és konfliktusok projekciójának tárgyaként használva a művészek például Hans Bellmer a vágy sötét oldalát is feltérképezték.