Beszélgetés Szabó Tamás harmonikással: én szeretem az operettet is

Fekete Jenővel közös koncertjük végén bő egy éve összebarátkozott egy fiatal gitárossal, Horváth Jánossal, és elment meghallgatni őket. Innen indult a Mojo WorKings zenekar.

- Olyan hangképet hallottam, ami nagyon megfogott. Kiderült, hogy mindketten hangtechnikával foglalkoznak. Standardokat játszottak, de olyan kulturáltan zenéltek, és mosolyogtak, fülig ért a szájuk, ami nagyon ritka. Annyira szerettem, ahogy játszottak, hogy felajánlottam, hogy legközelebb beszállnék. Jánosnak nem volt még igazi zenekara, csak hobbygitáros volt, Olivér (Honfi Imre Olivér szerk.) pedig hozta a vendéglátós hozzáállást. Koncertre kiállni a közönség elé nagyon más. Főleg a blues zenekarok, akik sztenderdekből élnek, ők is vendéglátóznak szerintem. A blues zenekar ott kezdődik, hogy az ember elkezd agyalni és sajátos formára soundot választ magának, szövegeket ír, gondolkodik sokat, saját számokat gyárt. Magyarországon most nem ez a tendencia. Ma az a pár zenekar elvan abból a repertoárból, amit részint a Palermo hozott fel anno, részint a Póka Hobó és a többiek, ezekre ülnek rá. A Mojo WorKings most három éves, azóta már kiadtunk egy lemezt. Én az a típusú ember vagyok, akinek kell a húzóerő is, és ezt mindig a fiatalokban találom meg. Játszom a Presszer Picivel, akit imádok és rengeteget tanultam tőle, játszom a kortársaimmal, de soha nem kaptam meg tőlük. Mindig azoktól kaptam, akik kócos kis ördögök voltak. Olyankor kinyílik az agyam. A Spo-Dee-O-Dee ben Varga Laca volt a basszusgitáros, Frenk a dobos, Little G. Weevil, azaz Szűcs Gabesz a gitáros, Nemes Zoli a billentyűs. Egy harmonikás kollégám akkoriban felhívott, hogy miért ezekkel a taknyosokkal kezdek. A taknyosok közül azóta mindenki döbbenetesen megcsinálta magát, tehát jó lóra tettem. Maradhattunk volna még együtt, mert nem emberileg ment szét a dolog. Elfáradt, és ezt meg kéne látni egy csomó zenésznek. Ha egy zenekar megalakul egyszer, akkor annak vége is van. Nekem tök jó érzés, hogy megint két fiatal emberrel tudok dolgozni, és még mindig nagyon sok erőt tudok magamból felszínre hozni.

- Ez most egész mást hozott ki belőled, mint amit megszoktunk tőled.

- Igen. Más a koncepció, meg kell szoknom még őket.

- Csak a hazai pálya?

- Tavaly voltunk kint Németországban, Szlovákiában, Finnországban, idén Szerbiában, Szlovákiában, még talán egy Olaszország összejön. Nagyon nehéz kint megkapaszkodni. Sokan érdeklődnek irántunk, de te is tudod, hogy ez egy rétegzene. Ha megnézed a dunaújvárosi koncerten is nyugdíjasok voltak többnyire. Pesten is viszonylag sokan járnak a koncertjeinkre, és mind, mind az idősebb korosztályból. Őket érinti meg. A mai fiatalokat már csak futólag, és nagyon nehéz becserkészni őket.

- Keveset játsszák a rádiók is ezeket a zenéket.

- Nem játsszák. A média megint egy külön téma. Az idősebb korosztály ebben a világban nőtt fel. Nem azt mondom, hogy egy egy koncerten nem jelennek meg a fiatalok, de nem tendencia. Annyira sokrétű a mai zene, és annyira elviszi őket. Annak idején, kinyitottam a Tardos Péter Rocklexikonját, két-háromszáz oldalon benne volt a világ összes zenekara. Ezt ma nem lehetne megcsinálni. Kinyitom a Sziget programot, és azt sem tudod a feléről, hogy ezek kik. És nekik is megvan a közegük, van egy rajongó táboruk. Nekem már fárasztó is követni. Pedig már attól boldog vagyok, ha meghallok egy új Eric Clapton lemezt. Akkor már azt mondom, hogy tájékozott vagyok. Nem azt, hogy egy tizennyolc éves suhanc mit hallgat. Mivel tanítok, nagyon sok fiatal van körülöttem, és ők hozzák ezeket. Kimondhatatlan nevű zenekaroktól olyan számokat hoznak, hogy leteszem a hajam. A saját korosztályomról sem tudom, hogy mit csinálnak most, nemhogy a tizennyolc évesekét. És ez egy elég nagy probléma.

- Van értelme lemezt készíteni?

- Szerintem igen. Mint zenésznek, ez az egyetlen produktum, amivel bizonyítom, hogy létezem. A hang elszáll. A zenésznek mindenképpen kell csinálni. Ha belegondolok, hogy hány színes bőrű zenész van, aki valaha játszott, és nem tudunk róla. Robert Johnsonnak huszonkilenc felvétele maradt csak fenn. Biztosan nem csak ennyit játszott. Egy töredékét ismered. De az adathalmaz is olyan mennyiségű már, hogy borzalmasan nagy az elveszés lehetősége.

- Hol találod ezeket a különleges hangszereket?

- Minden zenésznek kötelessége a múltat látnia. Ezeknek a hangszereknek a többségét nem gyártják. A harmonettát már hatvan éve. Vettem a fáradságot, utána mentem, kerestem, megvettem. Ha kutatod azt, amit játszol, akkor nagyon sok mindenre ráakadsz. Egy zenésznek, ha nem is játszik ezeken a hangszereken, de tudnia kell, miből jött.

- Lesz újabb kiadása a harmonika könyvednek?

- Nem. Az egy nagy tévedés volt. A hangszert tanártól kell tanulni. Tudom, hogy ez egy nagyon fontos dolog volt akkor, de még egyszer nem merném közölni. Ma már sokkal nehezebben tudnám összefoglalni úgy, hogy kedvet kapjál. Ahogy idősödöm, egyre jobban látom, hogy mennyivel előz meg egy korosztály technikai tudásban is. Persze nekem az erősségem már a korom lesz idővel.

- Megfordult a fejedben, hogy ahogy Szűcs Gabi, te is megpróbálod máshol?

- Nem. Mert én egy univerzális zenész vagyok. Gábor oda való. Ő a bluesért van, ez a dolga a világban. Én rengeteg mindent szeretek. A tangót is. Játszom Presser Picivel, szeretem a Zoránt is. Megtanultam az autentikát, tisztában vagyok vele, tisztelem és nagyon szeretem. Mindig nyomom, ahol tudom, de én szeretem az operettet is. Mert az viszont én vagyok. Olyan értelemben, hogy ez az én hazám. Zerkovitz Béla zseniális zeneszerző volt, mint ahogy Kálmán Imre is. Nem tudom azt mondani, hogy nem szeretnék úgy játszani, mint a Gipsz Jakab, az operaház ikszedik hegedűse, mert szeretnék úgy játszani. Gabeszt inkább a tradíció. Tök jól elférünk egymás mellett. Ha én kimennék ezzel a tudással, nem tudnék labdába rúgni olyan harmonikások mellett, akik lehet, hogy csak a negyedét tudják, mint én, de ott születtek. Érzésben nem vagyok ott, mint ők.