Művek, új megvilágításban

A koncertet eredetileg a múzeum gyönyörűen felújított belső udvarán rendezték volna meg, ám a környezeti hatásokra rendkívül érzékeny kópia-csembaló sajnos behangolhatatlannak bizonyult e helyen, a hangversenyt így a zsúfolásig telt díszteremben hallgathattuk meg. A nagy érdeklődés a különleges program mellett nyilván a neves előadóknak is szólt: az Ábrahám Márta hegedű-, Spányi Miklós csembaló- és Schweigert György nagybőgőművész által 2011-ben alapított Ensemble MIMAGE korhű hangszereken, a stílus alapos ismeretével tolmácsolja a 18. század kamarazenéjét.

A barokk előadói gyakorlatában a hegedű és csembaló együtteséhez leggyakrabban gordonka vagy gamba társul, a csembalójátékos bal keze által is játszott basszust erősítve. Az Ensemble MIMAGE azonban e funkcióban a nagybőgő (violone) használata mellett döntött, amely egy hangzó oktávval mélyebben szól, mint az előbb említett hangszerek. Ahogy bemutatkozásukban írják: Köztudott, hogy maga Johann Sebastian Bach is erőteljes basszushangzást preferált, miután egész életében ilyen fajta csembalókon és orgonákon játszott és komponált. Ma már csak nagyon kevés historikus csembaló van ellátva 16 lábas regiszterrel, de ezt helyettesítheti a nagybőgő. Ilyen módon szokatlan, új megvilágításba kerül sok remekmű, többek között Johann Sebastian Bach hat szonátája hegedűre és obligát csembalóra.

Spányi Miklós érdekes zenetörténeti kommentárokkal vezette be az egyes műsorszámokat (Fotó: Molnár Artúr)

Nos, az elméletileg jól megalapozott elképzelés az első rész Locatelli-, Vivaldi- és Corelli-szonátáiban kevéssé, a második rész Quantz- és C. P. E. Bach-triószonátáiban jobban, J. S. Bach hivatkozott G-dúr hegedűszonátájában (BWV 1019) egyáltalán nem győzött meg. Míg a rövid, pregnáns motívumokból építkező német triószonáták jobban elfogadták az alsó szólam zenekari megerősítését, a kantábilis olasz darabok szárnyalását már visszafogta a vastagabb hangszerelés, Bach a szólamok egymástól való távolságát gondosan kimérő szonátájában pedig (főleg a szólócsembalós harmadik tételben) teljesen eltorzította a hangzásképet a bőgő folytonos jelenléte.

Elméleti írások-megfontolások ide-oda: utóbbi, a triószonáta-faktúrát a két hangszerre mesterien átültető darabban objektíve nagyon nem mindegy, hogy a két szélső szólam között hány oktáv távolság van, arról nem is beszélve, hogy a gyorstételek tempója a basszus nem kívánatos ballasztja miatt lendületét vesztve lassult le. (Sajnos, a helyzeten Schweigert György a vibrátót következetesen, de indokolatlanul nélkülöző, sok helyen bizonytalan, kásás hangú játéka nem javított.) De általában véve is a több mint kétórás zenefolyamban a mélybasszus állandó morajlása (melyen például szünetek vagy pizzicato alkalmazása jótékonyan segíthetett volna) óhatatlanul unalmassá vált. Kár, mert fent Ábrahám Márta virtuóz, temperamentumos, zengő hangú, a stílushűség szempontjából a második félidőben pontosabb hegedülése termékeny kontrasztot képezett az óriási tudásanyagból építkező Spányi Miklós néhol a szárazságig szikár, intellektuális csembalózásával. A közönség példás figyelemmel és türelemmel követte és lelkes tapssal fogadta a Quantz-ráadással kicsendített hangversenyt.