IN MEMORIAM - Tábori Ottó

– Szevasz, pajtás – mondta legutóbb, amikor nála jártam az ikervári családi házban. Interjúfélét beszéltünk meg az akkori kötete kapcsán, aztán lett belőle múltidézés. Ottó még rá is tett egy lapáttal, amidőn a hálószobában – a szekrény tetején Schrammel kerámiák, egymásba olvadó szerelmespárok – bekapcsolta az ősidős rádiósmagnót: Gimme Some Lovin – dörrent meg a dohányhangú Spencer Davis. – Hát így fogadok egy öreg rockert! – célzott nevetve korábbi dolgaimra.

Aztán leültünk a kedvenc bejárat? konyha? előszoba? asztalához, paksamétát vett elő. A hazai literatúra korábbi nagyjainak hozzá írt sorai, remekbe szabott szonettjeinek visszhangja, meg kritikák és rajongói levelek. Ekkor következett volna az interjú mélyebb része, de Ottó váratlanul felpattant és kirohant a házból. Egy csodaszép, fiatal lány sétált el a ház előtt, szőke fürtjei derékig értek. Poétánk valamit diskurált vele, majd ragyogó tekintettel tért vissza: – Ilyenkor a sótonyi hegyen érzem magam – áradozott és verselt.

Az ám, a sótonyi hegy, Tábori Ottó ikervári költő tábora a szőlőhegyen. Mert kiváló borosgazda is volt. Olyan, aki nem szakértőt játszva szellőzteti a bort, hanem azért, hogy mielőbb felhajthassa. A hegyen megfordult az Életünk teljes stábja, a jó barát Molnár Miklós, de járt ott Simonffy András, a zseniális szerkesztő Rózsa Béla, Ambrus Lajos, s egy jelentős fővárosi kör. Vagyis hát Ottó társasági ember volt, s miközben naponta szakadt rá a magány, vidáman tervezte napjait: – Ha kimegyek az udvarra, látom a naplementét. Télen különösen szép, mert a hidegkéken átsüt a melengető aranysárga – cibált a ház mellé, s bár az interjún még nem, de egy flaskán már túl voltunk.

Ottó most elmenőben. Elment. Hát, nem is tudom, hogy van ez. Ő nem megy csak úgy el, nem lép le, ez nem jellemző rá. Ő legföljebb szüneteltet: evést, ivást, költészetet, sétát, most meg életet. Vagyis, ahogy Molnár Miklós mondaná, valahol itt lappang közöttünk, Kék magányban: „Gyertya-könycsepp hullik a földre / jégcsap ezred tőre ragyog / tél visz dermedt szíveket ölben /zajgó fák közt halál csavarog". Vagy itt a Végkifejlet, csak egy sóhajtásnyi idővel ezelőtt írta: „Színe, szaga nincs /nem is lehet/ a kiúttalanságnak / a megsemmisülés/peremén". Ottó, a megsemmisülés peremén? Úgy vitatkoznék még Veled...