„Nem lesz egy rózsaszín film” - Erdélyi János a háború hétköznapjairól forgat Káldon

A II. világháború kemenesaljai hétköznapjait bemutató új Erdélyi-dokumentumfilmhez készülnek itt hangulatképek. A statiszta Németh Szandra már a fejére húzta a nagykendőt, most éppen az arcát festi feketére - korom helyett szemhéjfestékkel. Hrutka András gyerekképű szőke szovjet katonát játszik. A virgonc kétéves pulit pedig azért hívják Sátánnak, mert így könnyebb rendreutasítani. Nagy Géza szerint azt mégse lehet eléggé vészjósló hangsúllyal odakiáltani a rakoncátlankodó kutyának, hogy: „Buksi!"

„Minden lányt, fiatal nőt ilyen kunyhóban rejtettek el." Fotó: Unger Tamás

Persze Erdélyi Jánosnak akkor sem kellett sokáig autentikus parasztudvart keresnie, ha parasztudvarból nincs már sok; ő maga készített filmet 2005-ben a földművesek fogyatkozásáról.   Jól ismeri a környéket, Dukán született, és tulajdonképpen sose szakadt el szűkebb pátriájától, Kemenesaljától. Készülő legújabb filmje „A háború hétköznapjai" munkacímet viseli, és azoknak a hónapoknak a történetét kísérli meg a dokumentumfilm eszközeivel rekonstruálni, amikor a II. világháború végéhez közeledve „történelmileg különös helyzet alakult ki Kemenesalján, mert a szovjet hadsereg elől menekülő – különben szintén szovjet állampolgár – ukránokat egy nagyhatalmi egyezmény következményeképpen az amerikaiak visszatoloncolták keletre. A front és visszaözönlő főleg ukrán tömeg Kemenesalján találkozott. Úgynevezett igazoltatótáborokat rendeztek be itt a hatóságok, az egyik tábori központ például Egyházashetyén volt. Ukránok tízezreit szállásolták el a környéken, Celldömölk lakóinak száma például körülbelül 30 ezerre duzzadt. A ma 12 ezres kisvárosban akkor nem élhettek többen 6-8 ezer főnél".

A filmrendezőt elsősorban természetesen az emberi sorsok, a többnyire nagyon mélyre eltemetett személyes történetek érdeklik. A tónus alapvetően sötét – „képzeljük el, hogy bezúdul ide sok ezer kiéhezett, lerongyolódott katona" -, de Erdélyi János azt mondja, van a filmnek „egy olyan érzékeny vonulata", amelyben az emberi jóság is megmutatkozik. Hogy például „a házba beszállásolt hét szovjet tiszt közül hat mindig odaadta a cukorfejadagját a háziak kislányának". Vagy volt az az orosz katonaorvos, aki megmentette egy asszony életét vetélés után. „Pici történetek ezek ám mind." Vannak-lesznek a filmben kortanúk – ha másképpen nem, hangvételről –, és vállalták az emlékezést olyan családtagok is, akik hozzátartozóik történetét adják így tovább.

„Mivel a szülőföldemről van szó, szívesen pályáztam a Médiatanácshoz a kétszer 50 perces tévéfilm megvalósítására", mondja Erdélyi János, hozzátéve: „Meglepett, most lepett meg igazán, hogy milyen keveset tudtam erről az időszakról. Fájdalmas, nehezen fölszakadó történetek sorával találkoztam. A legnehezebb a megerőszakolt nők helyzete, minden faluban sok volt az áldozat – a történtek meghatározták az életüket. Több olyan öreg nénikét tudok, akivel megtörtént ez a tragédia, és akadt, aki most azt üzente: nem akarja, hogy az unokája megtudja, min ment keresztül, ezért nem áll kamera elé. Egy másik néni pedig azzal a fájdalmas és gyönyörű mondattal utasított vissza szelíden, hogy a történteket takarja ezentúl is a feledés." Mindezzel együtt Erdélyi János hisz abban, hogy a kimondás utat nyithat a feloldozáshoz: „Nem lesz egy rózsaszín film. Forgatás közben egy emlékművön találkoztunk azzal a felirattal, hogy soha többé háborút. Ezt akarom kiírni a végére."

Közben kinn a virgonc Sátán legnagyobb örömére a stáb rendezői instrukciókra vár a lemenő nap fényében. Erdélyi János a neves televíziós operatőrrel, Szepesi Gáborral dolgozik, a technikus Péchy Tamás. A hátsó udvarban a kukoricaszárból épített kunyhó pont olyan, mint annak idején. „Minden lányt, fiatal nőt ilyen kunyhóban rejtettek el. Gondold el, Szandra, márciusban milyen hideg volt a föld. Nagyanyáid napokat töltöttek el egy ilyen helyen. És valami okból azt hitték, ha korommal elcsúfítják magukat, végső esetben majd az segít." Szandra szakszerűen feketíti be az arcát, közben magyarázatképpen megjegyzi: „Voltam már krampusz." Erdélyi János rábólint: rendben, ha jól csinálja, viszi magával Hollywoodba. (Szandra különben Tirolba jár dolgozni: egy panzióban pincér.) Hrutka András „civilben" szombathelyi középiskolás - most a tejfölösszájú katona szerepében, puskatussal a kezében felfedezi a rejtekhelyet. A többit csak elképzelni, vagy elképzelni se lehet.

Erdélyi János dokumentumfilmesként hisz az arcok, a szavak erejében. „Régen olvastam az Egri csillagokat, de ma is látom, hogy Vicuska és Gergely fürdik a patakban." Viszont elfogadja azt is, hogy a vizuális tobzódásra fogékony fiatal korosztályok megnyeréséhez szükség van némi „színesítésre". Ezért a megrendezett jelenetek, ezért a statiszták; de kizárólag bizonyos hangulatok megjelenítéséhez. Szandra és András baráti alapon vállalta a közreműködést. A szerda délutáni forgatással az első szakasz végéhez ér a stáb, összesen mintegy húszórányi anyag készült. Most jön a neheze: a vágás. A háború hétköznapjai előreláthatólag még az idén elkészül.