Ambrus Lajos nagysikerű beszéde 1989-ben

Milyen volt a viszonyulása 1989-ben 1956-hoz? Miről beszélt, kinek a megbízásából? Milyen érzés volt beszédet mondani a nagy tömeg előtt? Miben hitt, hittek akkor, és ez hogyan változott azóta? Ambrus Lajos a tornácos kis parasztházának szobaasztalához ültet, egy tál alma mellé, és kérésünkre felidézi emlékeit 25 évvel ezelőttről.

– A Fő téri ünnepségen egy megállapodás alapján, az Ellenzéki Kerekasztal – az MDF, a Fidesz és az SZDSZ – nevében beszéltem, amely akkor még formálisan létezett és előtte, március 15-ére Gyurácz Ferenc kollégámat és barátomat delegálta a beszédre. „Szabad beszéd" volt, aznap délben kiáltotta ki Magyarországon a köztársaságot Szűrös Mátyás, a parlament elnöke az országház erkélyéről. A beszéd alapja természetesen az volt, hogy 1956-ot nem ellenforradalomnak és nem is népfelkelésnek tartottam és tartjuk mindazok, akiknek nevében beszéltem, hanem forradalomnak és szabadságharcnak. Ennek határozott kimondása abban az időben, pártállami időt írunk még, döntő kérdés volt. A fennálló hatalommal szemben gondoltuk így, és a kérdés akkor már eldőlni látszott. Ezért talán az én beszédemnek a politikai tétje kisebb volt, mint a Gyurácz Ferié azon az emlékezetes 1989. március 15-én. Ez a rendezvény valamivel konszolidáltabb, szervezettebb és talán nyugodtabb volt. A szombathelyi Fő tér teljesen megtelt este hat órára, emlékeim szerint emelkedett hangnemű, humanista beszédet mondtam – ma úgy mondhatnánk: értelmiségi beszédet –, amelynek természetesen volt egy személyes eleme is, nyilván csak érintőlegesen, de felelevenítve, hogy gyermekként én magam miként éltem meg szülővárosomban, a délalföldi Gyulán ›56-os szívszorongató, felemelő és tragikus napjait. Ennek aztán a forradalmakról és szabadságról szóló elemeit Eldorádó című regényembe bele is dolgoztam.

Ambrus Lajos író beszédet mond 1989. október 23-án este hat óra tájban – „szabad beszéd" volt, már nem nagy politikai téttel, aznap délben kiáltották ki Magyarországon a köztársaságot. Fotó: Archív/Benkő Sándor

Ambrus Lajos 5-6 éves gyerek korából arra emlékszik, hogy 1956-ban mindig szólt náluk otthon a rádió, proklamációkat olvastak be, köztük a magyar írókét is. Beethoven zenéje gyakran csendült fel, különösen az Egmont-nyitány. Az Örkény által írt sorok máig emlékezetesek: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon." Emlékszik, hogy novemberben már arról beszéltek az utcabeliek, hogy „menjünk vagy maradjunk".

1989. októberében milyen igényeket, érzéseket artikulált?

– Az igazságosságról és az igazságtételről. Az egyéni és kollektív szabadságjogokról, az emberi méltóság visszaállításáról, a szociális gondolkodásról, az osztályhatalom eltörléséről beszéltem, hiszen egy demokratikus többpártrendszerről álmodtunk, és természetesen szabad választásokat akartunk. Ezek voltak az alapvető igények és mindezekről beszéltem. Emlékeim szerint a feledhetetlenül lelkes emberek közt emlékezetes sikert aratott az akkoriban igen komolyan végiggondolt mondat: „nem leszámolást akarunk a kommunistákkal szemben, hanem elszámoltatást"! De azt komolyan. Felemelő érzés volt vagy nyolc ezer ember előtt beszélni, amikor talán már nem kellett közvetlen retorzióktól tartani, de a tömeg hangulata, nagysága, egyet akarása félelmetes és fölemelő volt. A beszéd után a tömeg a Vörösmarty és a Széll Kálmán utca sarkára vonult fáklyákkal, a mai 56-osok terére...

Meddig tartott az Ön szerepvállalása?

– Én már akkor tudtam, sőt be is vallottam, hogy nem kívánok politikai pályára lépni – író vagyok, aki a szabad választások őszinte híve, és aki csak addig vesz részt a küzdelmekben, amíg valóban kialakul a többpártrendszer, ami aztán 1990-ben be is következett. Azt hiszem, mindez egy elvszerűségen alapuló értelmiségi magatartása volt, hogy úgy mondjam, mentálhigiéniai szükséglet, nem politikai vagy gazdasági befektetés a jövőbe. Nem politikai vagy gazdasági tőke reményében tettem azt a keveset, amit tettem. Abban hittem, hittünk, amit egy különös forradalmár, a mindvégig kommunista vértanú Angyal István (a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka volt, Kádárék kivégezték) így fogalmazott vizsgálati fogságában, a bitófa árnyékában: „A magyar nép – ezt írta az utolsó napjaiban – a „világszabadság" zászlaját viszi ma is Európában, mint 1848-ban vitte, s egy olyan korban, melyből az emberiség léte vagy nem léte függ. Boldogító dolog egy ilyen nép fiának lenni. Ha még egyszer születhetnék, csak itt születnék, és csak így élnék, ahogy éltem."

Az 1989. október 23-i beszéd óta eltelt 25 év. Hogy tudja magát belehelyezni az azóta történtekbe, a mai korba?

– Nehezen. Hiszen mindaz, amiben hittünk, nem valósult meg, vagy közel sem úgy valósult meg, ahogyan gondoltuk. Jogállamot építünk többpártrendszerrel, de mi történt az igazságtétel ügyében, mi a kárpótlással, és falun élő emberként kérdezhetem: mi történt a magyar faluval? Mi történt a gazdaságban, a vidék, a falu el- és megtartó erejével? Az iparszerű mezőgazdaságra és a falvak kiürülésére gondolok. Nem beszélve az általános morális szétesésről, csődről, a saját tradíciók és értékek elvesztéséről, kigúnyolásáról. De ide tartozik a kultúra válsága, vagy a sajtószabadság problémája is; utóbbira mindaz, hogy Berecz Jánosék (az MSZP KB titkára volt) a vidéki sajtót igen hamar, már1989 végnapjaiban külföldi kézbe adták. A megyei lapok sem az ott dolgozó újságírók kezébe kerültek: hová lett az esélyegyenlőség, már induláskor nem volt meg a szabad verseny a sajtóban. Ugyanakkor érzékelem a sok leszakadó egzisztenciát, az elvándorlást, minden nap látom a falvak kiüresedését is.

Úgy tudok szellemi épségben létezni, hogy nem a pártpolitika révén, de a magam eszközeivel igyekszem a morális szétesés ellen tenni. Írok, rovatom van egy központi napilapban, kertet és szőlőt művelek, gazdálkodom. Olyasféle életmodellt igyekszem megvalósítani, ami a maga területén teljesnek mondható. Ebben nem szerepel a közvetlen pártpolitizálás. Alapítója és máig aktív tagja vagyok a Tündérkert mozgalomnak, amely a falu saját elveszített hagyományaira kívánja felhívni a figyelmet és tenni is ennek érdekében. Közben otthon vagyok Hetyén – a valóságos és a metaforikus helyemet is megtaláltam. De jól látom, hogy a saját falum is ugyanolyan bajokkal küzd, mint bármelyik kis település: nincs iskola, nincs pap, nincs orvos. Főleg derék öregasszonyok lakják, és a jámbor szándék az, hogy szülessék több gyerek, hogy legyen iskola. Vissza kell térni az ősök erkölcséhez, a mi esetünkben azokhoz a gazdálkodási formához, amelyek önellátásra törekszenek. És ha az újabb nemzedék rájön, hogy ez értelmes életet élni lehetséges, akkor mindezt újra építi; hozzáteszi az ő részét is. Sokkal nehezebben, kínosabban megy a rendszerváltás, mint ahogy akkor gondoltuk – sokkal mélyebbek a társadalmi bajok. Sok a leszakadó, kiábrándult ember, velük is foglalkozni kell... De feladni nem szabad. Gondoljunk csak arra, hogy Széchenyi és mások, akik valóban a magyar és európai szellem képviselői voltak, minő megoldhatatlannak látszó gondokkal küzdöttek. Nem új tehát a feladat. 25 éve rendszerváltás van, és még nincs vége.

Visszatérve az 56-os emlékünnepre: ma mit mondana róla?

– 1956-ról még mindig közel sem tudunk eleget, vagy pedig relativizáljuk, elkótyavetyéljük emlékezetét, pedig az évszám valódi origó a 20. század történelmében. Elég csak a szocialista világrendszer összeomlására gondolni, vagy arra, hogy a nehéz emlékű 2006-os évben is miféle valóságos hívószó volt 1956. Meg kellene találni ›56 méltóságát, nem csak a kiüresedett retorikában. „Az ünnep a közösség kezdete" – ahogyan Hamvas Béla is magyarázta; ›56 ünnep legyen, ne kényszer. Ezért elsősorban ne állami ünnep, hanem belülről fakadó ünnep legyen. 25 év igen hosszú idő, felnőtt közben egy újabb nemzedék, amelyiknek ›56 írott malaszt, és szinte fogalma sincs a forradalom és szabadságharc mélységéről. De tudjuk azt is, sok minden nem történt, aminek meg kellett volna történnie – a teljes jogállamiság helyreállítása mai érdekeket is sért. Viszont Ady Endrét tudnám erre idézni: „kis népnek még lélegzetet is radikálisan kell vennie"!