Amit Kásás Zoltán nem nyert meg játékosként, azt megnyerte neki Tamás, a fia

Kásás Zoltán gazdag, eredményes életutat tudhat a magáénak, sikerekkel, és kitüntetésekkel

Kásás Zoltán 19 évet játszott a Ferencvárosban, 7 évet Tatabányán. A Fradiban tizenegy egymást követő évben dobogós helyen végeztek, egyszeres bajnokok, a többi alkalommal ezüst, vagy bronzérem jutott számukra.

- Valójában kétszer voltam a bajnokcsapat tagja, 1965-ban nagyon fiatal játékosként éppen csak a vízbe kerültem, ám az 1968-as bajnoki győzelemnek már tevőleges részese voltam. Úszóként kezdtem sportolni, az Újpesti Dózsában. A Dózsa edzője szúrt ki, nem tudom miért, hiszen nem tudtam átúszni a fedettben a 33 méteres távot. Édesanyám szerette a sportot, és a Fradi elkötelezett híve volt, mondta is, az nem járja, hogy a Dózsában versenyzek, így aztán hamarosan Gerendás Laci bácsinak - Gerendás Gyuri apukájának - a kezei közé kerültem a zöld-fehéreknél. Négy évig úsztam, de a második évben már vízilabdáztam is. Nem voltam annyira jó úszó, de labdával a kezemben sokkal gyorsabb voltam a medencében, mint amilyennek úszóként bizonyultam. Ez el is döntött mindent.

Megjegyeztem, hogy a sorsa hasonlít Grosics Gyuláéra, aki labdarúgóként a fővárosból, a Bp. Honvédból került szintén Tatabányára, bár esetében ez az átigazolás akár száműzetésnek is nevezhető. De mi vezette Kásás Zoltánt Tatabányára?

- Harminc éves voltam, amikor Tatabányára kerültem. A válogatottság már nem jött számításba, ezért azt gondoltam, a váltás mindenképpen jót tesz majd. Amikor a bányászvárosba igazoltam, a vízilabdázók még a második vonalban voltak, de fél év múlva megnyertük a bajnokságot erre az aranyéremre is örömmel gondolok! , és ismét az első vonalban találtam magam. Grosics Gyulát jól ismertem, igaz, nem Tatabányáról, hanem sportösszejövetekleken találkoztunk sűrűn, de akkor is ott voltam, amikor elnevezték róla a tatabányai stadiont.

Zoltán 91-szer volt válogatott, sok, sok szép sikerrel. Münchenről, az olimpiáról kérdeztem, ahol ezüstérmesek lettek, és ahol az izraeliek ellen terrortámadást követtek el. Milyen lélekkel játszottak ott ezek után?

- Nem kellemes emlék ez, különösen nekünk, akik egy magasabb szalagépületben laktunk, és éppen velünk szemben voltak az izraeliek egy alacsonyabb házban. Reggel amikor megtudtuk mi történt, felmentünk a háztetőre, s onnan láttuk a maszkos, gépfegyveres terroristákat. Molnár Bandival próbáltunk fényképeket készíteni, de integettek, hogy azt aztán nem, így gyorsan visszahúzódtunk. Avery Brundage vezetésével egy napig vacilláltak a vezetők, hogy folytatódjon, vagy sem az olimpia. A folytatás mellett döntöttek, mert azt gondolták, ha megállnak, lehet, hogy többet nem lesz olimpia. Volt egy gyásznap a stadionban, utána folytattuk a játékot. Feszültek voltunk, akkor még nem voltak olyan biztonsági intézkedések mint most, de végülis játszani mentünk oda, hát játszottunk, lekötöttek bennünket a meccsek. Veretlenül lettünk másodikok, az oroszok elleni döntetlen az ő elsőségüket jelentette a körmérkőzések során. A következő két évben már mindent megnyertünk, vb-t, Eb-t, ez volt a búcsújátékom a válogatottban.

Queenslandben, Ausztráliában kezdte az edzői pályáját. Később Bajnokok Ligáját nyert nem magyar csapatokkal a Becej, illetve az Olimpiakosz Pireusz mestereként, a Szegeddel meg a LEN-kupát hódították el.

- Tizenöt hónapig voltam Ausztráliában, nagy kaland volt. Én voltam az első profi külföldön, vezettem teherautót, voltam szállodai munkás is, nagy pénzről szó sem volt. Hívtak Tatabányára edzőnek, így hazajöttem. Edzőként a Vasassal is nyerhettünk volna BL-t, a négyes döntőbe jutásért a Honvéddal játszottunk, 3 góllal vezettünk, a végét elszúrtuk, döntetlen lett, a Honvéd ment tovább. Más volt külföldön, itthon az volt az érzésem, hogy mindenki mindent tud a játékról, idegenben jobban hallgattak rám.

Kásás Zoltáné a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, és mesteredző is. Szép!

- Vízilabdázóként ha az ember lement az uszodába, mindenhol belebotlott legalább egy olimpiai bajnokba. Összességében elégedett lehetek, mert sok mindent megnyertem, bár játékosként nem voltam olimpiai bajnok, de szerencsés vagyok, mert a fiam kárpótolt. Nagyon büszke vagyok Tamásra, igaz, amikor a válogatottban edzője voltam minden mérkőzésen duplán rándult görcsbe a gyomrom a csapat és Tamás miatt is. Tizenkét évig dolgoztam együtt Kemény Dénessel, de az első 6 évben sehova sem utaztam el a válogatottal, mert Tamás nem szerette, hogy ott vagyok. A barcelonai vb-n voltam először ott, és nyertünk együtt aranyat, de utána már közösen mentünk a tornákra. Hogy otthon vízilabdáztunk-e ? Igen, de ehhez elsősorban az kellett, hogy a fiú akarjon beszélni a játékról. Nem nyomakodtam, mindig megvártam, míg ő kérdez...

Kásás Zoltánt elkísérte a felesége is Székesfehérvárra. Igaz, ő nem az első házastárs, így nem az olimpiai bajnok gyermek, Kásás Tamás édesanyja. De persze egy pillanatra sem érezték egymást mostohának. Kíváncsi voltam a mindennapjaira két ilyen sikeres férfi mellett. Keve Diana elmondta: öröm és az elképesztő izgalom volt, amikor figyelhette Tamás mérkőzéseit, a versenyeket, legyen szó olimpiáról, világbajnokságról vagy Európa-bajnokságról. Diána szerint nem volt könnyű a fiúk mellett, mert a versenyek előtt, után igen feszült volt mindenki. Ha meg nem a csatákra kellett figyelnie, leshette Zoltánt, mert az edzések után volt mit megemésztenie, hiszen nem mindig úgy ment a gyakorlás sem, ahogy azt a szakember szerette volna. Minden meccsükön ott volt, azok sem könnyű, de mégis örömteli percek voltak.