Juhász Ágnes doktornő Indiában gyógyított

Ezt megelőzően kétszer járt a délkelet-ázsiai Banda Ache cunami sújtotta vidékén, gyógyított Kongóban, ahol több mint három és fél millióan haltak meg a fegy-veres összecsapásokban és a háború okozta éhínségben, és Kenyában, Dadaabban, egy menekülttáborban. Most hat hetet töltött Tripurában, mely India második legkisebb, s talán legszegényebb állama. A zirci háziorvost e munkáról, élményeiről kérdeztük.

- Miért éppen Tripurába utaztak?

- Nagymérvű maláriajárvány tört ki itt, május körül, és a tripurai állami vezetés nem tudta uralni a helyzetet. Nem volt gyógyszerük, egészségügyi személyzetük. Az MSF tudomást szerzett erről, az indiaiakkal együtt felmérték a teendőket, s döntöttek, segítenek megfékezni a járványt.

- Milyen körülmények közé érkeztek, hogy élnek ott az emberek?

- Parákban, azaz kisebb létszámú lakóközösségekben élnek, kis bambuszházakban. Innen elmennek a dzsumba, ahol eszkábálnak valami egyszerű menedéket, ahol ellakhatnak, amíg a területet művelik. Ugyanis dzsumkultúrás mezőgazdasági kultúrát folytatnak. Levágják, majd leégetik az erdőket, s a helyén rizst és zöldségeket termelnek. Ha a területet kihasználták , két-három évente továbbköltöznek. Mi egy Manu nevű faluban laktunk, ez központ jellegű település, mert piaca van, melynek a jelentősége óriási. Volt külön szobám és egy kis iroda, amely nekem tökéletesen megfelelt, az ilyen missziós munkában ez szinte luxusnak számít. Erre a bázisra jobbára csak aludni jártunk. Kint a dzsungelben két albázisunk volt, két-két teammel.

- Hányan dolgoztak a csoportban?

- Huszonöten. Egyedüliként voltam nő és európai, a team vezetője. A feladatom elsősorban adminisztratív jellegű volt, a gyógyítás színvonalas megszervezése, az utánpótlás, a szükséges gyógyszerek, egészségügyi készletek, gyorstesztek folyamatos biztosítása. Volt két indiai orvos, egy nepáli logisztikus, az egészségügyi személyzet helyi indiai államokból érkezett. Nagyon szegény sorban élnek ők otthon, amikor megkérdeztem, miért jöttek ide dolgozni, hiszen a fizetségük még az ellátásukat is alig fedezi, azt válaszolták, azért, mert ezek az emberek olyan elesettek és szegények, segíteni kell rajtuk.

- Milyen munkát végeztek Indiában?

- Nagyjából harmincezres populáció él a Longhtaray- völgyben. Nem rendelőkben fogadtuk a betegeket, el kellett jutni a hegyekbe, a dzsungel mélyébe hozzájuk. Tizenvalahány kilométereket felfelé gyalogolni, extrém körülmények között, felszerelés-sel, moszkitóhálóval, gyógyszerekkel, maláriatesztekkel, megvizsgálni hatvan-hetven embert, aztán vissza, le a hegyről, és másnap újra. Tíznaponta továbbköltöztettük a bázisunkat az ágyakkal, a konyhával. Pakoltunk, cipekedtünk, aztán volt, hogy jött valaki, mert két púppal odébb nagyon lázas egy kisgyermek, a doktor ment, aztán sokára jött vissza, hátán hozta a kicsit, a hegyeken át. Ötezer-háromszáz embert vizsgáltunk meg, abból kétezer-hétszáz maláriás volt. A gyógyszereket az MSF biztosította. Ha nem súlyos a betegség, a láz három nap alatt lemegy és a beteg job-ban lehet.

- Hogyan készült fel az útra? Nem tartott attól, hogy megfertőződik?

- Nekem már egyszer volt maláriafertőzésem. Egyébként malária ellen nincs védőoltás. Más betegségek ellen minden védőoltásom megvolt, hiszen sokat utazom, kettőt kellett csak frissíteni. Persze, kockázat mindig van, de tudom, kinek kell szólni, és meggyógyítanak.

- A fizikai állapottal nem volt gondja?

- Kihívás volt, mert a missziós munka kemény. Nem volt egyetlen pihenőnapunk sem, hajnal öttől este tíz, tizenegyig dolgoztunk. Ez nem panasz, élveztem az első pillanattól az utolsóig, nem fájt semmim. Mentem a társaimmal hegyet mászni. Ha fáradt az ember, vesz egy nagy levegőt, iszik egy kis citromos vizet, felérve megvizsgálja a betegeket, aztán lefelé, sokszor sötétben, a meredeken, csúszkálva, folyókon átkelve, fáradtan, izzadva, mert monszun van mindig, harminckilós terhekkel a hátunkon, négyen egy elemlámpával. A kígyókat nem szeretem, de figyeltek rám, egymásra, az ösvény közepén kell haladni, megvárni, míg elmegy, és menni tovább. Egyszer, amikor leértünk, mondtam, hű, azért én egy bátor nő vagyok, mondták, mi ezt már régen tudjuk. Hálás vagyok a sorsnak mindegy, ki miben hisz , hogy van erőm ezt csinálni.

- Mit ettek?

- Kifőzdékben ettünk, egyik nap rizst, a másikon csapatit, azaz indiai kenyeret, mind-egyikhez volt egy főzelékszerű szabcsi, meg sok banánt. Nekem nagyon ízlenek az ételeik.

- Elfogadták vezetőként?

- Igen, teljes mértékben. Figyeltek rám a többiek, egyenrangúként kezeltem őket, ők is engem. Nagyon jó emberek, hiányoznak. Sokat tanultam tőlük, elsősorban a két kollégától, emberséget, toleranciát, odafigyelést. Mostoha körülmények között, esővízben mosakodva, moszkitóhálóban aludva a dzsungelben gyógyítanak, ingyen, vagy minimális ellátásért, ez nagyszerű dolog. Nekem ott kezdődik az orvos, aki odatartja a gyerek feje fölé a kezét, hogy ne süsse a nap, és közben méri a lázát.

- Szót értett a helyi lakosokkal is?

- Tőlük meg azt lehet megtanulni, hogy lehet elviselni azt a létet, miközben mi túlbonyolítjuk az életünket, körülvesszük magunkat minden haszontalansággal, a fontos dolgok mellett meg elmegyünk, nagyon, nagyon... Ők a természeti népek szintjén élnek, törzsi varázslókkal, állatáldozati szertartásokkal, kacsát, csirkét ajánlanak fel a betegségek ellen. Nagy részük írástudatlan. Voltak a csapatban, akik tudtak a nyelvükön, voltak egészségügyi felvilágosító témájú ismertetők, de ez nehéz ügy, nem egyszerű történet.

- Volt különlegesen emlékezetes élménye?

- Hiába volt a feladatunk szigorúan véve a malária gyógyítása, nem gonoszságból, hanem mert nem lehet magunkat elaprózni, ám egyszer csak kérték, siessen a doktor a faluba, mert egy napja vajúdik egy kismama. A kollégának semmi eszköze nem volt, kért egy borotvát, egy tűt, azokat kifőzte, elvégezte a gátmetszést, és megszületett az ötkilós, gyönyörű baba. Pár nap múlva jöttek, kérve, adjon nevet a gyermeknek.

- Van, aki úgy véli, önök a pénzért vállalják a missziós munkát.

- Nem kapunk fizetést, csak napidíjat, ami arra elég, hogy ne szenvedjünk szükséget. Volt olyan humanitárius munka, hogy nekünk kellett megvenni a repülőjegyeket és vállalni a védőoltások költségeit. Itthon a kollégáimat, akik helyettesítenek, ki kell fizetnem, tehát ennyi pénzt keresek . Ahhoz, hogy el tudjak menni ezekre a munkákra, a kollégáim segítsége kell, amiért nagyon hálás vagyok. Ezen túl kell az itthoni betegeim megértése akiknek az ellátása nem szenved hiányt , elfogadása, hogy máshol is szükség van rám.