Zürichi labdarúgógála és más

A hetente mezben és pályán varázslatosan játszó futballistákat most – ahogyan illik – elegánsan felöltözve, értelmesen nyilatkozva csodálhattuk. Mint mindig, ezúttal is az volt a legnagyobb kérdés, hogy a három szupercsillag közül kié lesz az elmúlt év teljesítménye alapján az aranylabda.

Bevallom, jómagam a világbajnok német válogatott kapusa, Manuel Neuer és a Real Madrid kiválósága, Cristiano Ronaldo elsőségére tippeltem. Azaz nem tudtam dönteni kettőjük között. Mindkettőnek remek éve volt, elég, ha csak a világbajnoki címet és a BL-sikert említem. A végső eredmény persze a győztesnek óriási öröm, a két vesztesnek némi csalódás. Ha egyáltalán vesztesnek nevezhető az olyan focista, aki ott van az első háromban. Tippelni egyértelműen az edzőkre sem tudtam, ott is döntetlen volt nálam az állás a német válogatottat a világbajnoki címig vezető Joachim Löw és a Real Madriddal a BL-sikert elérő Carlo Angelotti között. Itt a szavazók – szemben a játékosok végső helyezésével – a világbajnioki címet látták nagyobbnak. Persze mindkét végeredmény teljes mértékben elfogadható. Megérdemelt. Bizonyos fokig mi, magyarok is – ha nem is a valóságban, de – a Puskás-díj átadása kapcsán Cristian Karembu közreműködésével ott voltunk a színpadon. Tőle vehette át ugyanis James Rodriguez, a legszebb gól szerzője a díjat. 1967-ben Albert Flórián révén a magyar futballt ismerték el az Aranylabdával. Azóta?!

A női foci nagyjait igazából csak az újságokból ismerem, hiszen lényegesen kevesebbszer láthatók a képernyőn, meg beismerem, nem is nagyon nézem az ő meccseiket. A bejátszások viszont bizonyították, férfiakat is megszégyenítő dolgokat képesek művelni a labdával. No meg a góljaik sem kisasszonyokra emlékeztető cselek, lövések után születnek.

Egy pillanatra még Buzánszky Jenő (az Aranycsapatról másik cikkben emlékezünk meg) halálával kapcsolatban jegyeznék meg valamit. A megérdemelt megemlékezések sorában megütötte a fülemet, amint az egykori játékost kőkemény védőként említették. Ez a jelző azonban egyáltalán nem illett a volt jobbhátvédre.

Egy hete e hasábokon tettem említést arról, hogy egy ifjú fociszurkoló a szememre vetette, miért mindig a régi játékosokról zengek dicshimnuszokat. A válaszom az volt, hogy azért, mert manapság magyar pályákon nem lehet látni az általam több alkalommal is jogosan megemlített és „dicsőített” labdarúgókat. Örömömre a Vas Népe hétfői számában – igaz, csupán a Haladás kapcsán – a mai magyar futballról Horváth Árpád sárvári olvasónk elégedetlen sorait olvashattam. Azt hiszem, valójában egyikünk sem tévedett a véleményével.