Gróf Nádasdy Borbála: "Az állam elvette, a nemzet kapja vissza! Ez példa, a nemesség kötelez"

Melegedtek mosolyában, töltekeztek szavaival. Előadására elkísérte a földvári születésű Palotainé Kali Gabriella, aki Sára Sándor Memento című filmjében mesélte el a háború idején a családját ért rettenetet. Sok közös vonás van a két nagyasszonyban. Tiszta tekintetük, kisugárzásuk mellett a leglényegesebb: küldetéses értékszemléletük.

– Honnan a barátság Kali Gabriellával?

- 2006-ban a Duna Televízióban láttam a filmet. Palotainé Kali Gabi megrázóan számolt be a szovjet katonák rémtetteiről, édesanyja és családja történetéről. Ezt első könyvemben, amikor a háborús borzalmakról írtam, tanúbizonyságként felidéztem. Második könyvem megjelenése után szép köszönőlevelet kaptam Kali Gabitól. Aztán elkezdtünk levelezni, később egy bemutatómra személyesen is eljött. Azóta ő az egyik legjobb magyar barátnőm. Most már tudjuk, hogy egyformán szeretjük Istent, hazánkat és a családot. Örömmel jöttem szülővárosába.

Gróf Nádasdy Borbála ötvenhat év után hazaköltözött, s itt is lesz eltemetve, édesanyja mellé.

– Gróf Nádasdy Borbála az egyik legnagyobb magyar arisztokrata család leszármazottja. Gróf Nádasdy Pál és családtagjai sok mindent megéltek, Önnek is sok próbát kellett kiállnia. 1956 után Ausztria, majd Franciaország lett a befogadó menedéke. Aztán a válságos időszakban volt kasszás, hullamosó, fogorvosi asszisztens, fotómodell, végül Párizsban balett-pedagógusként diplomázott, és három évtizedig táncot tanított. 2008 óta öt kötete jelent meg. Önéletrajz, amelyben kirajzolódik egy magyar nő élete, személyisége s egyben a 20. század története. Mikor és miért kezdett el írni?

- Mindig is írtam. A párizsi évek alatt a Kanadai Magyarság című emigráns újságban gyakran jelentek meg cikkeim. Aztán olvastam Anna Frank naplóját, amely kötelező olvasmány Franciaországban. Arra gondoltam, meg kéne így írni a másik vészkorszak történetét is. Mészáros Géza festőművész barátom biztatott, hogy szólnom kell a titkolt és tiltott évekről. Aztán megmutattam az első szöveget Cseh Tamásnak, akivel még fiatalkorában kint, Franciaországban, egy tanyán ismerkedtem meg. Azt mondta: Harcostársam, ezt ki kell adatni. Méry Gábor felvállalta a kiadást, bízott a sikerben. Így jelent meg a Zagolni zabad című kötetem 2008-ban. A címről a nyomdában azt hitték, helyesírási hiba. De számomra kedves gyermekkori emlék a lepsényi időkből. Nagyon szerettem volna megkóstolni, mit isznak a felnőttek, ezért egy alkalommal a reggeliző asztalnál belemártottam az ujjamat az egyik italba, ám édesapám intett: „nem szabad". Erre én, ártatlan gyerekarccal: „zagolni azért zabad"?

–– Ez a gyermekkori mondat vált jelképesen talán élete és önéletrajza mottójává. A három kötet, a Zagolni zabad, A szabadság zaga, Maradni zabad ugyanis életregény. Az első könyv emlékkép-mozaikok sorozata. Nem kelti a szigorúan megszerkesztettség látszatát. És mégis nagyon megfogja az olvasót, mert rendkívül őszinte, még bátornak is mondható.

– Igen, mondják, úgy írok, ahogy beszélek. Szerencsére a szerkesztő sem akarta nagyon megváltoztatni. Kézzel írok, vonalas, margós füzetekbe. Bátor? Nem, nem vagyok bátor, de írni csak így szabad, őszintén. Imádok írni. De a gyerekkorról nehéz volt, nagyon fájdalmas. Az emlékeimre hagyatkoztam, édesanyámtól kérdeztem. Fájdalmas, mert az egyik kérdést feltettem neki kedden, csütörtökön meghalt. A másik két kötethez már naplóimra is támaszkodhattam. Könyveimben arról írok, mit éltünk át az eltitkolt és betiltott évek alatt. A nehézségek ellenére gazdag életem volt. Szerettem a sűrűjébe menni. Néha jól pofán vágtak, de nem számít. Mindig talpra álltam. A lepsényi kúria, a családi otthon hatéves koromig maga volt a földi paradicsom. Apám földbirtokosként gazdálkodott. Később a nehéz éveket is panaszszó nélkül csinálta végig: Szibéria, börtön, emigráció. Németországban halt meg vendégmunkásként. Arisztokrata családba születtem: ez nem az én érdemem, nem az én hibám. Nem neveltek szigorúan, de határokat szabtak. Anyám polgári származású volt, majd táncosnő, de amikor kellett, minden munkát elvállalt: volt MÁV takarítónő, felszolgáló is. Kitartott apám mellett, jóban-rosszban. Az 56-os szabadságharc után testvérem, Örzse Jugoszlávián keresztül Kanadába ment, engem Bécsbe küldtek. Ők maradtak, bíztak a helyzet megváltozásában. Csak 1963-ban kaptak útlevelet, de le kellett mondaniuk a magyar állampolgárságukról. Képzelhetik, micsoda szadista kérés. Apám, aki addig akkor sem utazott külföldre, amikor lehetett, most döntés elé kényszerült: vagy nem látogat meg, vagy eljöhet Párizsba, de hazátlan lesz.

– 1957 óta él külföldön, a rendszerváltásig nem jöhetett haza. Hogy birkózott meg a honvággyal?

– Az első napok óta erős honvágyam volt. Hiányzott a család, az otthoni föld illata. Különleges energiája van ennek. A honvágy ellen a legnehezebb órákban a magyar irodalom volt a gyógyír. Párizsban voltak zugkönyvtárak, például a Balaton nevű, ahol a magyar költészet gyöngyszemeit lehetett olvasni. A fiaim tudnak magyarul, az unokáimat is tanítgatom. A magyar népdalok, a népmesék, a néptánc világa avagy a család történetének megismerése alapvető. Hiszen fontos: tudja az ember, honnan jön, minek mi az értéke. Karácsonyra négysoros magyar verssel leptük meg a családot. Fiaim meghatódtak. Egyébként a karácsony a legnehezebb, ha nem vagyunk itthon. De most már döntöttünk. Ötvenhat év után végleg hazaköltözünk. A Balaton-felvidéken vettünk egy pince-présházat – ez a nyári lakhely. Szőlőt művelünk, gyümölcsfáink vannak, rakott sparherten főzöm a paprikás krumplit, lecsót. Télen Veszprémben lakunk majd. Édesanyám is hazajött nyugdíjasként. Alsóperén élt, ott van eltemetve. Nemrég hazahoztuk Németországból Papi hamvait is. Anyám kívánságára a sírjáról a tiroli keresztet hazaszállítottuk, s a mencshelyi evangélikus templom falán helyeztük el. Itthon nyugszik nagyanyám, dédanyám, s én is majd édesanyám mellé kerülök. Itthon élek ezután. Hogy szokjam a magyar földet! Tudják miért? A külföldön élő utódok majd néha eljönnek, oda a Bakony erdőibe, s rácsodálkoznak, milyen gyönyörű ez az ország! Jól érzem magam itthon.

– A család hogy élte meg az elmúlt évtizedeket?

– Nem a vagyon elvesztése a szomorú, hanem hogy szétverték a családot. Csak édesanyám és egy unokatestvérem tért haza. A Nádasdyak ma tizenöt országban élnek, a legifjabb leszármazott fél éves. Harminc évvel ezelőtt egy unokatestvérem fia megszervezte az első családi találkozót. Akkor még mindenki beszélt magyarul. Azóta ötévente találkozunk. Jártunk itthon Sárváron, s egy alkalommal a nádasdladányi kastélyban volt a búcsúvacsora. Abban, amelyet elvettek, s amelyet Nádasdy Ferenc nem kért vissza kárpótlásban, hanem alapítványt hozott létre, s azt mondta: az állam elvette, a nemzet kapja vissza! Ez példa, a nemesség kötelez. Ezek a találkozók a fiatalok miatt fontosak. Hogy tudják, kik vagyunk. S bár már nem tudnak magyarul, mindig lesz köztük olyan Nádasdy, akinek a magyarság sorsa fontos lesz. Ebben biztos vagyok.

Élettörténete:

Édesapja, gróf Nádasdy Pál arisztokrata, édesanyja Augner Antonia Margit polgári családból származó táncosnő. Házasságukból két lány született: Erzsébet (1937) és Borbála (1939). Borbála 1957-ben elhagyta az országot. Bécsben filmszínésznői pályát kezdett, főszerepet játszott a Meine schöne Mama és Az utazás című filmben. Ausztriából Franciaországba költözött. Első férje, Dimitri Fedotov színész, fotóművész volt. Második férjével Jean Poyeton francia építésszel 44 éve él házasságban. Két fia, három unokája van.