Vacogó imák közben

„Versekkel gazdagított betegségkrónika”, az életmű fontos adaléka, az életrajz egyik sorsfordító pillanata. Olyan hajdani műveket is az olvasó eszébe juttat a Szürkeháj, mint pl. Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül, vagy éppen Galsai Pongrác Egy hipochonder emlékiratai c. könyve.

Petrőczi Éva persze nem hipochonder, hanem mint egyik nagy elődje, Németh László (a hypertóniát), ő is szépírói és tudományos eszközökkel írja le betegségének történetét. Képes a kívülről szemlélődésre is, miközben hű önkrónikásként megy végig a kijelölt úton. Közben megmutatja az eszményi orvos jellemzőit: az olyan gyógyítóét, aki a lélektan és a hit ösvényén is tud járni.

Petrőczi prózája gördülékeny és olvasmányos. Ez azokra a részletekre is jellemző, amelyekben fontos adalékokat tár elénk az orvos- és kultúratörténethez, némi családtörténettel fűszerezve. S van benne egy legalább ilyen jelentős többlet, amiről Steinbach József református püspök az előszóban így ír: „Ez a kötet még ennél is több, biztatás arra, hogy szemeinket merjük mindig az Úrra vetni: „szemeim mindenkor az Úrra tekintenek, mert Ő húzza ki a tőrből lábamat” (Zsoltárok 25,15).” Valóban: a szem, a látás önmagán túlmutató, a dolgok lényegét látni engedő tulajdonságáról is szólhatunk mindezekkel összefüggésben. A háttérben az igazi gyógyító maga az Úr, aki az orvos kezét is irányítja – sugallja az író. És az elsőbbség pedig a lelki látásé.

Igen rokonszenves, ahogy megjelenik előttünk az esendő ember, aki az első pillanatban megrémül a betegségtől, ám aki az első sokk után felelősen gondolkodik és cselekszik. És cselekszik költőként is, hiszen beépül a szövegbe néhány, a szöveg egészért erősíteni hivatott vers is. Például az Áfonyás fohász, ezzel a szép befejezéssel: ” Teremtő Isten, látom világod, / lássam eztán is, világra-éhes / szememben látás hadd rakjon fészket, / világ szennyétől engedj tisztulnom, / szent gyümölcs által fényre virulnom.”

Olykor könnyed, önironikus, másutt meg enyhén patetikus hang jellemzi. Magának, a címnek a játékossága is sokat mondó. Játék a háj és a hály(og) egybevonásával, s még azt is az olvasó eszébe juttatja, hogy táplálkozásnak is szerepe van a szembajok keletkezésében, gyógyulásában A Szürkeháj c. versben – kedves feszültségoldóként – ezt a Móra Ferenctől vett gyógyító ráolvasást is megtaláljuk: ”Én meg a gyerekszájra / való mondókát mondogatom / – váltogatva komoly imával – / „Nyúlháj, daruháj, / majd meggyógyul, / ha nem fáj.” Így, együtt, az epika és a líra tulajdonképpen teljes képet ad Petrőczi Éva emberi, irodalmári, tudósi, rendkívül összetett egyéniségéről, és talán a legfontosabb értékéről: hitéről.

Mindeközben hitelesen ír a szembetegség „ontológiájáról” is. Arról, hogy gyermekkorában különböző előjelek jelezték az érlelődő bajt. Árpa, kötőhártya-gyulladás, stb. E „kacskaringók” teszik még teljesebbé a történetet. Ugyanakkor bepillantást nyerünk egy, önmagát többnyire tudományos alapossággal figyelő ember világába is. Ehhez a tudományossághoz adalék, hogy óva inti olvasóját a világhálón terjedő „csodakészítmények” befogadásától. Azt is láttatja, hogy a sarlatánság nem a jelen sajátja, hiszen van rá példa bőven a múltból is.

És persze szép részletek szólnak a katolikus és egyben Máltai Lovagrend-pillér dr. Sz. L-ről, az „örökös szemőrről”, aki emberileg is közel került a szerzőhöz. Isten embere ő, az igazi gyógyító, lényegében a könyv főhőse. A néhány évvel ezelőtt boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László méltó utóda. Az „én kezeltem, Isten meggyógyította” elvének vallója. Így hát természetes az is, hogy a beteg a műtét előtt úrvacsorát kér egy kedves lelkésztől. „Nem viaticum volt ez, nem olyasmi, mint az utolsó kenet, csak egy megerősítő, jelképes táplálék, amely felkészített a továbbiakra.” Végigvonul a köteten ez a szellemiség, ez az összetettség. A hívő és gondolkodó, a szorongó és a bizakodó ember összetettsége. A lelki, szellemi, testi dolgok egymást erősítő létezése. És vele van a Károlyi Biblia, mint hűséges társ, mint lelki táplálék és erőt adó minőség.

Betegségről, műtétekről persze már sokan írtak. Petrőczi Éva könyvének nagy újdonsága, hogy a személyes történések és a tudományos mélységek együtt vannak jelen. Ám hasonlóképpen élvezetes, ahogy – némi váratlan fordulattal – saját családjának kissé komikus szemészeti anekdotáit idézi meg. (Például a lánya szeméről mustárt nyalogató anya esete ) S azután jön az újabb „visszakanyar”: újra saját története. Hasonló mélységekkel, mint a már idézett Németh László hypertonia-elemzései. Közben vissza-visszatér az imádság, a fohászkodás sok szép pillanata. „És persze egyre vacogósabb, mégis bizakodó esti imáim.” Vagy éppen az őrangyalként az unokára vigyázó nagyapa lénye.

És aki így gondolkodik, annak tollán a maga természetességében születik meg a Hálaének is. „De mire rám borult az este, / a félelemnek vége lett: / még kötés-kupola alól, / de habzsolhattam, világ, színeid.”