Marokba szőtt mesék

„Hol volt, hol nem volt, a kertek alján, a nagyerdőn is túl, de még az Óperencián innen, volt egyszer egy ember, meg egy asszony. Jó módban éltek, földjük volt, marháik voltak, lovaik voltak. Mindenük volt, csak egy nem: gyerekük. Pedig sokat imádkoztak érte, sokat vágyódtak érte, de nem és nem."

Így kezdődik a múzeum marokba szőtt meséje. A folytatás gyermekkorunk poros emlékeiből ismerős lehet: egy lidérc (vagy ludvérc, kinek, hogy tetszik) elvitte a házaspár állatait, cserébe viszont hozott nekik egy kisfiút, Jankót. E történetre épül a kiállítás, mely Kálovicsné Lebár Edit múzeumpedagógust és Kardos Ferenc néprajzkutatót dicséri.

Kálovicsné Lebár Edit múzeumpedagógus. Fotó: Szakony Attila

– A kiállítás gondolata annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy múzeumunk is csatlakozott a magyar népmese hagyományosan mindig szeptember 30-án esedékes napjához, ami egyébként Benedek Elek születésnapja is – bocsátotta előre Kálovicsné Lebár Edit. – Az a foglalkozásunk nagyon tetszett a gyerekeknek, főleg, hogy már oda is vittünk egy-két tárgyat, s a nebulók láthatták és meg is érinthették azokat a régi, népi munkaeszközöket, lakberendezési dolgokat, melyek a magyar népmesékben szerepelnek. Ebből született a „mesés" gondolat. Megvitattuk a dolgot Kardos Ferenc néprajzkutatóval, s úgy döntöttünk, belevágunk, pályázunk a Nemzeti Kulturális Alaphoz – ahol végül nyertünk is. Feri rengeteg lokális mesét ismer, melyek közül kettőnek, a beleznainak és a nagyradainak ugyanaz a főszereplője, Jankó. A két történetet „összegyúrtuk", a néprajzi gyűjteményből pedig kiválogattuk azokat a tárgyakat, amelyek kapcsolódnak a mese világához – mondta.

A kiállítás címe, a „Marokba szőtt mesék" első hallásra talán furán, vagy legalábbis a mai fülnek szokatlanul hangzik, de régen az emberek akkor meséltek egymásnak, amikor dolgoztak, tehát például tollat fosztottak, kukoricát morzsoltak, esetleg szőttek, hímeztek – azaz, a kezüket, a markukat használták.

– Úgy próbáltuk felépíteni a kiállítást, hogy a gyerekek azt érezzék: ők is a mese szereplői – folytatta Lebár Edit. – Először egy várkapun kell belépniük ahhoz, hogy bekerüljenek a királyságba. Bent beleülhetnek a királyi trónba, koronát, palástot is kapnak, hiszen a mesék jó részében a szegénylegény leküzdi az akadályokat és királlyá koronázzák. Ezért itt minden gyerek kicsit királlyá változhat, s így, beöltözve haladunk tovább a tárlaton. Maga a kiállítás három helyiségen át terpeszkedik, ebből kettő kifejezetten a mesével kapcsolatos. Különböző fogalmakat is megpróbálunk megvilágítani, olyanokat, mint például az Óperenciás tenger, vagy az Üveghegyen túl... Előbbi onnét ered, hogy régen, amikor a Monarchiában még 7-8 évet is kellett katonáskodniuk a fiatal férfiaknak, az ausztriai Enz folyón túlra vitték őket, amit németül úgy mondtak: ober Enz. Tehát a magyar nyelv ebből csinálta az Óperenciát, ami valami nagyon távolit jelent. És hasonló magyarázata van a túl az Üveghegyen fordulatnak is: a mai Németország, Ausztria területén fehér hósipkás hegyek is vannak, melyeknek csúcsa csillog, akár az üveg...

A szolgálatból hazatérő Jankó találkozása édesanyjával, korabeli öltözékekkel. Fotó: Szakony Attila

A főszereplő Jankó a mese további részében olyan nagy feladatot kap, amit egyedül nem bír teljesíteni. Tizenkét asztag búzát kellett egyetlen éjszaka leforgása alatt kicsépelnie, amiben egy kisegér volt a segítségére. Ehhez igazodva olyan tárgyakat is kiállítottak, amiket a gabona betakarításához használtak, azaz kézikaszát, gráblát, a gyerekek megismerkedhetnek a cséplés műveletével is.

A történet sorsfordító helyszíne, a tisztaszoba. Fotó: Szakony Attila

Mint minden mese, persze, ez is jó véget ér. Jankó a királytól megkapja a jutalmát, amit hazavisz édesanyjának, majd elmegy szolgálni. Mikor letelik a szolgálat ideje, rohan édesanyjához. A nagy találkozást korabeli népviseletbe öltöztetett kirakatbabákkal illusztrálták a szakemberek.

Aki esetleg nem hiszi, járjon utána!

Szórakoztat és tanít is

Horváth-Balogh Attila

Jankó meséje molinóra nyomtatva, olvasható változatban megtekinthető a kiállításon, természetesen, inkább a nagyobb, a betűket ismerő gyermekek számára, a kisebbeknek pedig hangos verzióban is elkészült, Cser György vőfély-kisbíró (a múzeum „állandó magyar hangja"), Horváth István Radnóti-díjas versmondó és Baj Bianka versmondó tolmácsolásában. Kálovicsné Lebár Edittől azt is megtudtuk, hogy annakidején mesemondó sem lehetett akárki. Általában a frontról hazatért, volt katonák mesélték el élményeiket, de más is vállalkozhatott a szerepre – ám ha nem tudta lekötni a hallgatóságot, hamar kitelt a becsülete. De kanyarodjunk vissza a kiállításhoz.

A szakemberek egy kis paraszti udvart és egy tiszta szobát is kialakítottak a tárlat keretében annak érdekében, hogy a gyerekek könnyebben el tudják képzelni a mese folyását és helyszíneit, továbbá megismerkedjenek a régi hagyományokkal, őseink mindennapi életének környezetével is. Hiszen meséink a magyar faluban zajlanak, amiről sajnos, a mai nebulók már nem sokat tudnak. Emiatt korabeli fényképeket is kihelyeztek, melyek a 80-100 évvel ezelőtti falusi viszonyokat mutatják be.

Arató férfiakat, sáros, szekérkerekektől szétvágott utcákat, fából készült istállókat, a legelőről hazafelé tartó csordát és kondát.

S nem utolsó sorban, játszósarkot is kialakítottak, ahol a gyerekek olyan, ma már nem ismert játékokkal, vagy játékokat játszhatnak, mint az Adj király, katonát! Száz szónak is egy a vége: okos dolog a múzeum kiállítása, mert a gyerekek elméjébe észrevétlenül csöpögtet valamit a magyar régmúltból, a paraszti hagyományokból. És ez jó.