Mihály György körül minden zene: tanítja, énekli, hangszert gyűjt

A Köfém Klubházban múlt héten nyílt, Gyuri legszebb hangszereiből álló kiállításon is vannak remek darabok, másfél száz éves kincsek, de a rumliszoba poros kincsei rejtik a valószínűleg legjobb hangszertörténeteket. Némiképp jellemző maga a helyszín is, hiszen a Hermann László Zeneiskola ének-, szolfézs és zeneirodalom tanára, karvezetője, egyébként háromgyermekes családapa a gyűjtemény sok példányát éppen ilyenekről szerezte be. A pincék, padlások, bolhapiacok, más gyűjtemények és újabban az internet mind jó lelőhelyek, de számos régi hangszert éppen a játékos kedvű véletlen „hozott" a Mihály-házba.

Gyuri éppúgy gyűjti a hangszerek történetét, mint magukat a hangszereket. Történész akart lenni, mindig vonzották a régi dolgok, de a siófoki kisfiú a zene iránt is tehetséget mutatott, klarinétozott, tangóharmonikázott, így inkább a veszprémi konzervatórium szolfézs-zeneelmélet szakán tanult tovább. Onnan irány Pécs, az egyetemen ének–zenetanár–karvezetés szakon diplomázik. Már középiskolásként, zsebpénzből vesz két használt klarinétot és a veszprémi hangszerboltban véletlenül éppen kapható alkatrészekkel felújítja. A „gyűjtőgeller" azonban az egyetemen kapja el. Mára több, mint 460 hangszer birtokosa, furulyából és főhangszeréből, a klarinétból például egész sorozata van.

Mihály György egy száz esztendős kürttel, mely felújításra vár – hasonlóan sok harmonikához, dobokhoz.  Fotó: Koppán Viktor

Gyuri megmutat egy kétszáz éves, fél klarinétot, a fúvókarész hiányzik. Csodálatos színű, karcolásmentes fából van: az Európában mára kiirtott, anyag-és megmunkálási tulajdonsága miatt hangszerkészítéshez előszeretettel használt puszpángból van. Ki hinné ma már, hogy a kiegyezéstől Trianonig – ha mennyiségben nem is, de minőségben mindenképpen! – mi voltunk (a németek, angolok, franciák, olaszok mellett) a vén kontinens egyik hangszernagyhatalma? A neves hegedűkészítő mester, Nemessányi Sámuel hegedűit például gyakran hamisították: a páratlan minőségű egykori magyar hegedűk egész csapatán található meg a ráragasztott mesterjegy: Stradivarius.

De ki gondolná, hogy a román nemzeti hangszer, a tárogató, vagy a horvátok tamburája mind magyar – hovatovább budapesti! – találmány? Hogy cimbalomjainkat, hegedűinket, rézfúvós hangszereinket a 20. század elején is egész Európában rajongva keresték és vásárolták?

Mihály Gyurihoz ma már „tapadnak" a hangszerek és tapadnak a történetek is. Ismerősei, barátai mind ismerik leküzdhetetlen szenvedélyét, s ha kidobásra szánt hangszerről tudnak, elhozzák, kikunyorálják neki. Sőt: egy vérbeli gyűjtő a guberálástól sem riad vissza. Így jutott hozzá egy egyedülálló honi különlegesség is. A budapesti Mátyás-templomban a most is szolgáló orgonához a 30-as években, egy amerikai találmány nyomán készült egy kisegítő berendezés: az akkor hallatlan modernnek számító elektro-pneumatikus vezérlővel, a benne futó számtalan ólomcsövecskén, szelepen keresztül előre be lehetett állítani a hangszíneket. A világon másodikként elkészített berendezés a mai, hasonló funkciót ellátó, körömnyi mikrochipek korai verziója, csak éppen még háromajtós szekrény méretben. Nos, a hangszerészet és az elektronika gyors fejlődésével feleslegessé vált eszközt kiszerelték az orgonából és elvitték az Ipartörténeti Múzeumba. Onnan kidobták, elkerült Fehérvárra, évekig kerülgették a diákok a zeneiskola folyosóján, majd mikor már az udvaron is útban volt, Gyuri a szétflexeléstől átmentette saját rumlikamrájába. Működni már sosem fog a Rieger-orgonagyár készítette monstrum, de kitűnően példázza a régi magyar hangszerek olykor mostoha sorsát. Mihály György, aki azt mondja, sosem fogja abbahagyni a gyűjtést, egyébként a helyi Bazilika kukájában is talált már egy 200 éves fél oboát.