2015.04.27. 19:52
A szív és a hoki
Az első volt az igazi. Hét évvel ezelőtt, amikor Szaporróban a magyar jégkorong-válogatott 4-2-re legyőzte Ukrajnát és bekerült a világ legjobb tizenhat válogatottja közé napokon keresztül meghatott állapotban voltam.
A meccset utólag, napok múlva is úgy néztem meg, hogy potyogtak a könnyeim. Emlékszem, már augusztust írtunk és századszor néztem meg a számomra legfontosabb mérkőzést, amikor 3-0-ás magyar vezetésnél kaptunk egy gólt az ukránoktól, és a jégkorong-ügyekben nagyon toleráns feleségem azt mondta: elkészült az ebéd. Finoman fogalmazva nem nyomdafestéket tűrő volt a válaszom. De a szokásos higgadtságával csak annyi volt a reagálása: Agi ezt a meccset már lejátszották, megnyertük, miért izgulsz?
Igen, izgultam, és izgultam szombaton a lengyelek ellen is. És nem csak a győzelem miatt, hanem azért is, mert négyezer magyar drukker kiáltotta világgá:
„Aki ugrál büszke
magyar, hej."
Ismét boldog voltam.
