Anyának lenni jó! - Ha a sopronhorpácsi gyerekek előbújnak a szavak mögül

Az élet hullámvasút. Közhely, de igaz. A kisgyermek apró ujjaival elkeseredetten kapaszkodik édesanyjába, könnycsepp-mosolyába zárja egész lényét. A kamasz elszakadni akar, egyre önállóbban élni az életet... És milyen jó érett felnőttként ismét édesanyánkba kapaszkodni, odabújni, ha van hova hazamenni, s mellette újra kisgyermeknek lenni.

Anyák napja. Nemzetközi ünnep (Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első hivatalos ünnepet) a legszemélyesebb érzelmekkel. Az általános iskola alsó tagozatosai köszöntötték a kultúrotthonban az édesanyákat, nagymamákat. Ezért az ünnepért mindenki összefogott. A tanító nénik gondos szeretettel keresték a versekben azokat a mondatokat, szavakat, amelyek mögül az apró gyermeklelkek őszintén előbújhatnak; titokban apukák, nagypapák segítettek tanulni a kijelölt sorokat. Felcsendül a dal, kicsik és nagyok mosolyognak örömükben, feszengnek izgalmukban. Minden olyan szívet melengetően egyszerű. Az édesanyák egy-egy leguruló könnycseppjében ott vannak a lázas éjszakák, az első botladozások, a maszatos arcocskák, a hisztisen toppantó lábak, az odabújós huncut mosolyok, minden, ami csak a kettőjüké, anyáé s gyermeké.

Vajon kire ütött ez a gyerek? – szól a kérdés, majd az ismerős válaszok Janikovszky Évától. Talán mindenki úgy érzi, ez pontosan így hangzott el otthon is egykor. Talán valóban rólunk szól?

Vége a versnek, a dalnak; virág, a gyermekkezek készítette csudaajándék, s a legkisebbek már futnak is tovább, hisz megállni, mint tudjuk, egy pillanatra sem lehet. Az édesanyák utánuk, az életfilm pereg tovább, gyűlnek a pillanatok, hogy mindig legyen mit felidézni.