Rossinival kezdtek a hangversenyen, majd Prokofjev, Rachmaninov, Stravinsky következett

Báll Dávid egy bárzongorista könnyedségével, fenomenális biztonsággal játszott
Fotó: Koppán Viktor

Hangversenyüket Rossini Olasz nő Algírban-nyitányával kezdték, majd Prokofjev 3. (C-dúr) zongoraversenyét (op. 26) játszották, Báll Dávid zongoraművész szólójával. A szünet után Rachmaninov Etűd-tablóiból hangzott fel válogatás Kocsis Zoltán hangszerelésében, majd Stravinsky Tűzmadár-szvitje zárta a hangversenyt.

A kacagtató szerelmi bonyodalmakat feldolgozó opera nyitánya tipikus Rossini-zene: könnyed dallamosság, színes hangszerelés, jellegzetes meglepetés- és crescendo-effektusok jellemzik. Kocsis Zoltán szokása szerint „leporolta” a művet: értem ezalatt, hogy olyan igényességgel és pontossággal vezényelte, olyan éles artikulációval és fegyelemmel, hogy az ennek a végeredményben mégiscsak „laza” zenének az esetében olykor már szinte túlzott műgondnak tűnt.

Prokofjev 1913-ban felvázolt, de csak nyolc évvel később bemutatott III. zongoraversenye remek lehetőségeket nyújt a szólistának, hogy egy sokszínű, karakteres szólószólamban mutassa meg tudását; a karmesternek és zenekarnak pedig a kíséret magasiskolája. Kedd este optimális zongorista, dirigens és együttes egyesítette erőit a szikrázóan bonyolult partitúra megszólaltatásában. Báll Dávid két alkalommal is dolgozott már együtt Kocsis Zoltánnal és zenekarával: közös Beethoven- és Liszt-produkciójukat egyaránt hallhattam. Ez a Prokofjev-tolmácsolás azonban érzésem szerint minden korábbit felülmúlt: Báll tökéletes technikai felkészültséggel, hatalmas, de mindvégig zengő hangon, acélos ritmikával – s egy bárzongorista könnyedségével, fenomenális biztonsággal játszotta el irdatlan nehézségű szólamát. Bár nem ebben az értelemben verseny a zongoraverseny, de a zenekar mindvégig derekasan tartotta a lépést a kivételes virtuózzal: akik hallhatták, tudják, mekkora dicséret ez a Nemzeti Filharmonikusok kiváló muzsikusgárdája (elsősorban a vonósok) felé. A hatalmas vastapsot a zongoraművész egy hangulatos ráadásdarabbal köszönte meg.

A szünet után Rachmaninov eredetileg zongorára szánt Etűd-tablóiból hangzott el öt darab Kocsis Zoltán hangszerelésében (ha jól vélem: ősbemutatóként!). A művész a következőképpen nyilatkozott az átdolgozás hátteréről: „1929-ben Szergej Kuszevickij, a Boston Symphony akkori vezetőkarmestere felkérte Ottorino Respighit, hogy készítsen egy csokorra való hangszerelést Rachmaninov Etűd-Tablóiból. Ezek az 1911-ben, illetve 1916-ban komponált darabok (Op. 33 és 39) sokkal inkább festői leírások, nagy ívű élménybeszámolók, megrendítő lélekábrázolások, mintsem puszta gyakorlatok. S mint ilyenek, a hangszerelésre szinte kínálják magukat.”

Kocsis a két ciklus ritkábban játszott műveiből válogatott, az egyes darabokhoz érdekes asszociációkat keltő címeket társítva. Természetesen a világ egyik legnagyobb élő zongoristája, Rachmaninov kiváló interpretátora az életmű és a sajátos zongorafaktúra átfogó ismeretében alkotta meg átdolgozásait. A hangszerelések valóban magával ragadóan színesre sikerültek: a „Zúg a Volga” és a „Doni kozákok” különösen is tetszett. Hiányérzetem inkább elvi jellegűnek mondható: a zenei anyag a különböző szólamokra való szétosztása miatt a zongorista a hangszerrel vívott heroikus küzdelmének élményével értelemszerűen adósak maradnak így a darabok – a virtuóz „Játszadozó medvebocsok” például zongorán nekem továbbra is meggyőzőbbnek tűnik.

A hangversenyt Igor Stravinsky Tűzmadár-szvitje zárta (az 1945-ös változat): egyike a 20. század leggyakrabban játszott zenekari műveinek. Itt már nem voltak, nem lehettek kérdéseink: a fantasztikus színekben, pregnáns ritmusokban és elbűvölően szép dallamokban gazdag partitúra szenzációs előadásban hangzott fel. A záróakkordok után hatalmas vastaps köszöntötte a Nemzeti Filharmonikusokat és mesteri dirigensüket.