Szűcs Krisztián, a HS7 frontembere: A minőség az igazodási pont

Búsul az ország HS7 rajongótábora: a zenekar nemrég bejelentette, hogy hosszas és sikeres pályafutásukat abbahagyják, egy augusztusi, fővárosi koncerttel zárva le az elmúlt évtizedet.

Az énekes-frontember Szűcs Krisztián tavaly tavasz óta új projektettel és Szálinger Balázs költővel járja az országot: megzenésített költeményeik hol megkacagtatják, hol elgondolkodtatják a nézőket. A fehérvári Szűcsinger produkció után kérdeztük Krisztiánt arról, nem hatja-e meg a HS7 tagjait a rajongók könyörgése a zenekar maradásáért?

– A visszajelzések alapján tényleg úgy látszik, hogy meglepően sok ember számára volt fontos, amit csináltunk, természetesen önmagunk számára is. Nagyon szívmelengető és megható ez, de most szinte minden szempontból ez tűnik a legjobb döntésnek. Persze ha valami véget ér, és jó dolgok fűződnek hozzá, az mindig fájdalmas, de éppen a dolgok egészséges továbbélése miatt történik. A búcsúturné során már eddig is sok nagyon szép élménnyel gazdagodtunk és a közönségünk is. A HS7 úgy alakította ki ezévi programját, hogy Londontól Budapestig mindenki tudjon még tombolni egy jó kis Crazy srác bulin, avat be a részletekbe az énekes. Az augusztus elsejei Budapest Parkos koncertig ugyanis még tizenegynéhány „regionális búcsú” lesz. Az eddig is meglévő zenével kapcsolatos külön-útjaik természetesen folytatódnak, ennél többet most nehéz lenne tudni, teszi hozzá Szűcs Krisztián a jövőről titokzatosan.

Szűcs Krisztián a Fehérváron, a megyei múzeumban rendezett Rájátszás esten
Fotó: Molnár Artúr

– Ami engem illet, a kísérletezés fázisában vagyok, a megvalósítandó zenei ötleteimmel. Ide tartozik a Szűcsinger is, amelyet egyre többen fedeznek fel, holott a szereplők másfél évtizedes barátok.

– Talán már tizenöt éve is van annak, hogy Balázzsal arról beszélgettünk, kéne valamit csinálni, ami összekapcsolja a zenét és az irodalmat. Kiderült ugyanis, hogy eléggé egy húron pendülünk. Aztán a Rájátszás (egy zenészre és szövegíróra/költőre épülő irodalmi sorozat – a szerk.) pár éve szinte véletlenül, mintegy kikényszerítette belőlünk a megvalósítást. Azok a dolgok, amelyek időhiány, és a sokszereplős jellege miatt a Rájátszásba nem fértek bele, a Szűcsingeren gyönyörűen kibontakozhatnak. A versmegzenésítések és felolvasások mellett ebbe gyakorlatilag bármi belefér, amit szeretünk, fontosnak tartunk, köze van az irodalomhoz, zenéhez. Az egészen komoly pillanatoktól a Für Elise magyarulig nincs kegyelem. Legyen szó igazi nagy versről vagy kocsmai poénról, az egyetlen igazodási pontunk a minőség. A műsor egyébként folyamatosan változik. Miután egyikünk sem az a kimondott dudás típus, az egóméricskélés nem a kenyerünk. Marha egyszerűen működünk: ha valami ötlet mindkettőnknek tetszik, és meg is tudjuk valósítani, akkor megvalósítjuk, ha nem, nem. Régi álmom, hogy Szálinger Balázst hegedülni lássam, de ez már a Szűcsingerbe sem férne bele...Útkeresés, kísérletezések, egyfajta újrakezdésnek is tűnhetne a célok. Hogy látja magát ehhez képest „előre”, mondjuk tíz év múlva az ország talán legsikeresebb zenekarának frontembere?

– Most, hogy negyvenéves vagyok, most sem tudom komolyan venni ezt a dolgot. Fogalmam sincs, mi lesz tíz év múlva, de azt hiszem, nem is az a lényeg, hanem hogy azt a valamit, ami akkor lesz – élethelyzet, zene, akármi – milyennek élem majd meg. Vannak emberek, akik már 25 évesen öregek, és vannak 80 éves fiatalok is. Szerintem a lényeg, hogy az ember lásson maga előtt egy megfelelő részben saját maga által is kialakított horizontot, ami felé bandukolhat.