Negyven perc Eperjes Károllyal

Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja Kaposvárra sietett a Viktória Központból. Miután elment, odalépett hozzám egy hölgy:

- Ne haragudj, átküldenéd nekem a hangfelvételed? Nagyon szeretném újra meghallgatni, mert sokszor csak így nyernek értelmet a dolgok - kérte mosolyogva.

Eperjes Károly a hetvenes években Székesfehérváron is dolgozott

És valóban: - Eperjes Károly még akkor is fajsúlyos dolgokat mond, ha úgy tűnik, viccelődik. Tömény, és elgondolkodtató: irodalomról, hitről, filozófiáról és ezek kölcsönhatásairól értekezik, talán úgy, ahogy rajta kívül kevesen. Olykor nehéz követni, de széleskörű műveltsége mellett is kikéri magának, hogy művész úrnak hívják, meg úgy egyáltalán, hogy értelmiséginek bélyegezzék . Elmondása szerint édesapjára ütött, aki - az ő szavaival élve - nagy amplitúdójú ember volt, aki gyors agya miatt, mindenre azonnal reagált. Édesapja azt szerette volna, hogy építész legyen, ő inkább képzőművésznek képzelte volna magát. Eredetileg papnak szánták, a gyógypedagógiai főiskolára is jelentkezett, de volt labdarúgó és műszerész is. Éppen utóbbi miatt kötődik annyira Székesfehérvárhoz. Mint mondja, mint a tenyerét, úgy ismeri ezt a várost: 1974- 1976 között ugyanis a Videotonban dolgozott. Már itt versmondó versenyeket nyert. Eldöntötte, hogy színész lesz, de polgári családból származó fiatalokat akkor kevésbé vettek fel a színművészetire. A kezdetekről aztán így mesélt Eperjes Károly: - Annyian mondták, hogy ez lesz belőlem, vagy bohóc. Senkinek nem hittem - mondja. - Leginkább olimpiai bajnok akartam lenni. Az egyik példaképem Albert Flórián volt.

Aztán beadta a felvételijét a színművészetire, amit nem volt egyszerű a keresztény pedagógus szülőknek elővezetni. Mégis, megtalálta az útját, már harmadéves korában elvitték a Nemzeti Színházba játszani. Egy év alatt már hét-nyolc szerepe volt: mindenki vele akart dolgozni, sorra kapta a filmes ajánlatokat is.