Megőrzik a kultúrájukat - Interjú Orsós Ervinnel

Végtelenül szerény, közvetlen és őszinte ember a 39 éves muzsikus, akit már gyerekkorától érdekelt a zene, amelyen keresztül később megismertethette a nagyközönséggel a cigány kultúrát és a cigány hagyományokat.

– A Pusztamiskéhez tartozó Erzsébet-majorban élt a rokonság, ahol hétvégeken bulikat tartottak. Némi bor mellett a felnőttek gitároztak, ütötték a kannákat, énekeltek. Mi, gyerekek csak hallgattuk őket, majd be-bekapcsolódtunk a bazseválásba. Már elvégeztem a nyolc általánost, amikor felvetettem Bogdány Sanyinak (kanna, cahon) és Orsós Tibinek (ének, kanál), miért nem alakítunk mi is külön zenekart. Csatlakozott Orsik Feri (gitár, tambura) is. Az évek során cserélődtek a tagok, a jelenlegi felállás két éve Orsós Andrással (kanna, szájbőgő) teljesedett ki.

– Édesanyám vette meg nekem az első gitáromat ezer forintért, három-négy húrral Hólyagosak lettek az ujjaim, annyit gyakoroltam – emlékezik vissza a kezdetekre az együttes vezetője. – A Kaly Yag (Fekete Tűz) együttesen nevelkedtünk fel, bár ők lovári nyelven az oláh cigányokat képviselik, mi pedig a beásokat. Amikor a ’90-es években Ajkán részt vettünk a Ki Mit Tud?-on, másodikok lettünk, a megyei középdöntőben figyelt fel ránk Kovács Norbert Cimbi, az ismert néptáncos, aki még sok éven át egyengette a pályánkat. A ’90-es évek végén Cimbi Békéscsabán lépett színpadra az örökös aranysarkantyú díjért – botolóst adott elő, az együttesünk húzta a talpalávalót.

A csapat ismertségén az is javított, amikor fellépési lehetőséget kaptak (ugyancsak Cimbi jóvoltából) a budai várban rendezett néptánc találkozón. A szervezők, kultúrosok sorra kérte ezután az együttes elérhetőségét.

Elkezdődött az országjárás fárasztó, de örömteli időszaka, ami mind a mai napig tart. Hol háromnegyed, hol másfél órás műsort adnak falunapon, fesztiválokon vagy éppen családi rendezvényen. Volt olyan hónap, amikor 10-12 helyen is felléptek.

Elismerés és siker – ezekkel a kövekkel van kirakva a pályafutásuk. Évente 3-4 külföldi fesztiválra is meghívják Fláre beás együttes.

Többször jártak Erdélyben, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, s megfordultak Ausztriában és Németországban is. A legemlékezetesebb a kéthetes törökországi útjuk volt 2007-ben, amikor elkísérte őket egy győri forgatócsoport.

Orsós Ervin örömében és bánatában is a gitár után nyúl otthon. Együttesével a hagyományos cigányzenét játssza. Már gyerekkorától érdekelte a muzsika, az ének. Fotó: Mátételki András

– Életem értelme a családom, de ott van mellette szorosan a zenélés is, ami mindig örömet okoz. Ha letört, kedvetlen vagyok, előveszem a gitárom, s már el is szállt a szomorúságom. Pláne, ha az ötéves unokám, Bibi felveszi a szoknyáját, s ott pörög előttem. Sajnos vannak esetek, amikor a származásunk miatt megbántanak bennünket. Egyszer felhívtak Dunaújvárosból, vegyünk részt a fesztiváljukon. Másnap, elnézést kérve, lemondták, mondván, az egyik képviselő utálja a cigányokat Két nap múlva ismét csörgött a telefonom, mégiscsak menjünk. A műsorvezető megkérdezte, nem baj, ha cigány zenészekként mutat be bennünket? Nekünk mindegy, mondtam. Rövid leszek: a koncert után odajött a műsorvezető, s mint kiderült, ő volt az a bizonyos képviselő, s bocsánatot kért az előítélete miatt. Egy budapesti fellépésen néhány, vélhetően piás hajléktalan „lebüdöscigányozott” minket, meg hogy, miért nem a zsidókkal együtt Annyira pattanásig feszült a húr – nem voltak rendfenntartók –, hogy Sanyi egyszer csak felkapta a ceglédi kannát, hogy lemegy közéjük, s fejbe veri a hőzöngőket. Szerencsére sikerült lebeszélnem. A szélsőséges kritikák eltűrésére is Cimbi tanított meg bennünket.

A Fláre Beás az évek multával is megmaradt a gyökereknél, ők nem modernizálták az ősi zenéjüket. Gitárokon, ceglédi kannákon és cahonon játszanak és együtt énekelnek. Műsorokban éppúgy megszólalnak a kesergők, amelyekben az élet fontos dolgairól énekelnek, míg a pergetők – ebből van persze több a műsoraikban – az élet örömét, vidámságát hirdetik – rendkívül jó hangulatot teremtenek a koncertjeiken. Mindannyian szereznek zenét, amit aztán közösen addig gyúrnak, míg nem lesz a szám előadásra alkalmas.

Tíz évvel ezelőtt a megyei közművelődési intézet jóvoltából három cd-t is megjelentettek pár száz példányban, amelyeket elajándékoztak. Magyar néptáncosoknak köszönhetően Kínában is ismerik őket. Még egy külföldi érdekesség: egy köveskáli esküvőszervező Argentínában kapta meg az együttes elérhetőségét egy ott élő honfitársunktól.

Az együttes vezetője nem a zenélésből él, a devecseri erdészetnél dolgozik. Társai gyári munkásként, szociális segítőként, állatgondozóként keresik a kenyerüket.

– Sokszor hívnak roma napokra, ahol mesélek az életemről, küzdelmeimről, zenénkről. Fiataloknak elmondom, be lehet illeszkedni a társadalomba, de ezért nekünk is tenni kell. Ne szégyelljenek 30 évesen, ahogy én is, beülni az iskolapadba, mert csak a tudás segít előre bennünket is. Középiskolákba is meghívnak, ahol a roma kultúráról, hagyományainkról beszélek. Kiállításokra elviszem öregapám teknővájó szerszámait és az ezekkel elkészített eszközöket.

Orsós Ervin megérdemelten vette át tavaly együttese nevében a Pro Kultúráért-díjat a Nemzeti Művelődési Intézettől az együttes két évtizedes munkájáért, amelyet a cigány kultúráért és a cigányságért tettek – és tesznek – mind a mai napig.

A zenész igazi férfiként állt helyt a vörösiszap-katasztrófa idején. Amikor sógornője kétségbeesettem állított be hozzájuk a Hunyadi utcába, hogy piroslik a Torna patak, ő már tudta – korábban dolgozott a timföldgyárban –, hogy nagy baj lehet, átszakadhatott a tározó. Az udvarába menekült embereket slaggal lemosta, majd rájuk adta az utolsó ruháit. Semmijük nem maradt, csak az összeomlásra váró házuk. Az életveszélyes helyzetre a rendőrök hívták fel a katasztrófavédők figyelmét – végül az ő házukat is lebontották. Ervin azóta a város másik végében él a családjával, távol a pataktól, de közel az övéihez.

Történelmi kelepce

Kevés olyan nehéz és megindító könyv van, mint Michael Sinclair Stewart Daltestvérek című műve. Az azóta világhírűvé vált brit antropológus, aki a nyolcvanas években feleségével és gyermekeivel tizenöt hónapra beköltözött egy Heves megyei cigánytelepre, megtette azt, amit a romákról beszélők szinte soha: megnézte, milyenek is azok az emberek. Előszavában azt írja, mielőtt beköltözött oda, azt hitte, Magyarországon „cigánykérdés” van, a telepen azonban kiderült, ott – ha felmerül egyáltalán valami –, az a „gázsokérdés”. Gázsó – így nevezik a nem cigányokat. Aki ért a szóból, ebből mindent ért. Aki nem, az mást se érthet!

Kinek a kérdése a cigánykérdés? Első soron természetesen a cigányoknak nevezetteké, akik történelmi kelepce áldozatai és foglyai, akik az előrelépésre esélytelenül, emberi jogaikban korlátozva, méltóságukban megalázva állnak. Fontos lenne azonban megérteni, hogy nem csak az ő bőrükről van szó.

A cigányság nem homogén, legalább három – különböző nyelvet beszélő, a Kárpát-medencébe más utakon, több száz év különbséggel érkező – nagy csoport alkotja, társadalmuk annyira sokszínű és tagolt, mint bármelyik népcsoporté. Már az is szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy kit tekintünk cigánynak. Van két rossz hírem. Az egyik: abszurd módon csak egyetlen tényezőt tudunk megnevezni – cigány az, akit környezete annak tekint. A másik: a tömeges elszegényedés miatt egyre többen „csúsznak bele” olyan élethelyzetbe, ahol semmi nem különbözteti meg őket a romáktól. A jó hír talán csak az, hogy a gettóban egyenlőség van: ott mindenki gettólakó!

Klecska Ernő