Addig ember az ember, amíg dolgozni tud, utána már semmire sem becsülik

Beszél az öregember. A melegben, a nagy munkában átizzadta az ingét, arcán ott bujkál a 71 év minden öröme és baja. Szépen, ízesen szól, néha mosolyog is, mintha megbékélt volna már ezzel a világgal. A háza mellett álló kastélyról faggatom, az emlékezete friss. Magáról is vall, nem panaszkodik, csak sorolja a dolgokat. Tombol a május, felettünk harci repülőgépek gyakorlatoznak.

Niczky Ferencnéé volt a kastély, ez lett belőle. Egy fürdőmedence is tartozott hozzá, odébb a fák között – mutatja az irányt – úgy vezették oda innét a vizet. Nem hiszem, hogy maradt valami belőle. A kert végében állt egy nagy üvegház, tönkretették az oroszok, amikor bejöttek. Nem is jó ezekről beszélni ma sem. A grófnő elmenekült, azt mondják, az egyik hozzátartozója mostanában volt itthon, megnézte a kastélyt. A férje, nicki Niczky Ferenc gróf még az első háborúban halt meg. Ahogy édesapám elmesélte, nem szerették a katonái, aztán amikor kikerültek a frontra, agyonlőtték. Volt ilyen, nem is egy eset. Mire a második világháború után én hazajöttem a fogságból, a kastély már tele volt orosszal, vagy négyszázat szállásoltak be ide. Csináltak is kárt eleget. Apámnak a kertben volt negyven kas méhe, azokat mind kivadászták.

A felvételek és a beszélgetés színhelye Ostffyasszonyfa, a kastély szomszédságában. Fotó: VN-archív

Engem hét és fél, nyolc hónap után hazaeresztettek a fogságból, nekem még szerencsém volt. Azt kívánom, hogy senki ne kerüljön oda, ahova minket vittek, Oroszországba, mert nagyon borzasztó volt. Azt mondom, amíg csalánlevest ettünk, addig jól ment a sorunk. Utána főztek nekünk marharépát, folyton azt kaptunk, jött a vérhas és tízesével, húszasával mentek el az emberek. Egyik temette a másikat. Volt egy társam, jókötésű, erős gyerek, együtt ástuk a sírt este. Reggelre meghalt, és őt kellett oda letennünk. Gondolhatja, micsoda borzalmas volt, amikor az erősek haltak meg. Azokat érte először, néhány kicsi, 150 centis embernek meg semmi baja sem lett. Engem is végelgyengüléssel eresztettek haza, mert nem bírtam feltenni a lábamat a székre. Aki erre még képes volt, annak maradnia kellett. Az orosz orvosnő jól fenékbe rúgott és azt mondta: Kaputt, pasli damoj. Akkor csak arra gondoltam, valahogy haza kell vergődnöm.

Akiket Ukrajnában tettek közénk, azok jobb állapotban voltak, de sokan meghaltak az úton a vagonokban. Egyikünk, akinek a hetvenéves szülei mindennap várták az állomáson a vonatot, a faluja előtt pár kilométerrel szenvedett ki. Aztán, látja, most mégis két embernek kellett igazolni, hogy fogságban voltam. Nem azért a kis pénzért akarok kártérítést kérni, hiszen dolgoztam egész életemben. Apámtól elvettek 21 katasztert, nem volt mese, valamiből meg kellett élnünk. Hiába pártolta édesapám a szegénységet, mert bíró volt, kulákká tették. Nehezen bírom már magam, dolgozgatok itt a ház körül, mert addig ember az ember, amíg dolgozni tud, utána már semmire sem becsülik.

Veszi a szerszámot, folytatná a munkát, arra kér, hogy ne írjam ki a nevét az újságban. kezet nyújt, írtja tovább a gazt, hogy szép legyen a kerítés is. Mint a világ, amit a nevében kezdtek építeni egykor