Kati válaszol - Vállaljuk kopásainkat?

Azt már megszokta, hogy a dioptriák egyre nőnek a szemüvegében, de a halláshoz szükséges segédeszközt nem. Dugdossa, nehogy az unokák, családtagok meglássák, mintha a nagyothallás szégyen lenne. Mi a jó megoldás? Vállaljuk vagy takargassuk gyengeségeinket?

Nincs egyedül kedves levélírónk a problémájával, hiszen a 70–75 éveseknek legalább a fele küzd hallásproblémákkal. Már az első jelek is rémisztőek: családi körben is egyre nehézkesebb a beszélgetés, nem értjük a mondandójukat egyszerre mesélő unokáink szavát, zajban elhalkul, eltűnik a madárcsicsergés. Kérdését olvasva óvom magam a túlzott szubjektivitástól, hiszen én is megélem minden örömét és kínját az időskornak, de „együgyű”, hivatásomat szerető gyógypedagógusként, siketekkel jelnyelven is kommunikáló szakemberként igyekszem elkerülni a tudományos értekezést.

Higgyük el Sík Sándornak: „A legszebb művészet, tudod mi? Derűs szívvel megöregedni! Bevallani alázattal, szépen, hogy arra most már nincs erőd, nem vagy olyan, mint azelőtt.” Érdemes türelmesen és nyíltan elmagyarázni környezetünknek, hogy a háttérzaj, a felgyorsult beszédtempó miatt gyengül a beszédértésünk, a finomhallásunk. Kérje nyugodtan családtagjait, unokáit a hangosabb beszédre, hogy szemtől szembe szóljanak önhöz, lassítsák gyorsan toluló mondataik ritmusát. És ha nehéz is, vállalni kell a vizsgálatokat, a jó minőségű készülék viselését, mert óriási veszélyeket rejt, ha nem halljuk meg, hogy elforr az étel, kellemetlen, ijesztő, ha nem érzékeljük a közeledő lépteket, hogy leesik valami vagy becsapódik ajtó, ablak. Ne dugja el, kedves sorstársam, a hallókészüléket, mert ha a hallásmaradványát nem használja, ugyanúgy elvész, mint a begipszelt kar ereje, ügyessége. Nincs mese, az idő elszáll, de kopásainkat kárpótolja kiérdemelt szabadságunk, amelyben a feladatok, kötelezettségek átértelmeződtek.