Világjáró tarisznya: A különös barlang

Emilke is megbánta már százszor, hogy útnak indult, és kalandvágya ilyen veszélyes helyzetekbe sodorta. Most éppen Nándit szidta gondolatban, ahogy menekültek a sűrű fák és bokrok között, mert miatta kerültek ilyen nagy veszélybe. Aztán arra gondolt, hogy ő hívta ide a varázslattal, tehát senkit sem hibáztathat, csak is önmagát. Kusza gondolataiból Ágota hangja ébresztette fel:

– Gyorsabban! Már a nyomunkban vannak! – Nándi klaffogott, amilyen gyorsan csak tudott, de Emilke szinte már fuldoklott a futástól.

– Nem bírom! – lihegte.

De Ágota odaugrott, és a hátára kapta. Így menekültek tovább. A tó őrei a nyomukban loholtak, és nem voltak már messze.

– Ha nem találunk egy menedéket, végünk van! – mondta Ágota.

Emilke Ágota hátán már kezdett jobban lenni, így folyton kutatott, keresett a szemével. Egyszer csak elrikkantotta magát:

– Ott egy barlang! – s valóban.

Mivel Ágota arra figyelt, hogy nehéz barátját cipelje, csak a földet nézte. A kis hörcsög viszont a magasban tudott nézelődni. Így értek el a barlanghoz, amibe gyorsan befutottak. Ott aztán Ágota ledobta magáról Emilkét.

– Na! Ez fájt! – simogatta meg hátsóját a kis pohos hörcsög.

– Nem gondolod, hogy így is tovább cipeltelek, mint kellett volna? – tette csípőre a mancsait Ágota.

– Sss! Hallgassatok már el! – ugrott közéjük a béka. – Még nem menekültünk meg. Az üldözőink is biztos, hogy észreveszik a barlangot, mint mi. Nekünk össze kell tartanunk!

– Igazad van, bután viselkedtünk! – mondta Emilke, majd megölelték egymást mindhárman.

A félelem azonban nem múlt el. A barlang sötét volt, és mély. Nem tudták, mennyi idő telt el, de a tücskök hangja elárulta, hogy újra leszállhatott az éjszaka. Ágota elhatározta, újra kémkedni fog. Fura érzés lehetett, ahogy óvatosan, lábujjhegyen kilopakodott, miközben a barlang fala mellett haladt tapogatózva. Kiérve a barlangból alig hitt a szemének, mert ez a nyári éjszaka gyönyörű volt: még erősebben hallotta a tücsköket, a levegő megtelt finom virágporral, és a hold imbolygásától szinte megszédült. A csillagok hunyorogtak a meleg éjszakában, és az egérlány szerette volna átölelni a világot örömében.

De mielőtt elmerülhetett volna ebben a csodás látványban, figyelme újra a feladatára irányult. Körbenézett, figyelt, és hallgatózott. Az őröket ugyan nem látta, mégsem akarta elhinni, hogy csak úgy eltűntek. Visszament a barlangba, és míg a többiek aludtak, ő gondolkodott, és vigyázta a barátait. Egyszer csak valami különös levendulás, tömjénes illatot érzett, és elaludt. Álmában egy sámándob hangját hallotta, és egy magasra felcsapó tüzet látott. Majd egy hangot hallott:

– Nézz a lángokba, s megtalálod, amire a választ keresed! – másnap reggel arra ébredtek, hogy valahol a közelben víz lehet, mert apró vízcseppek hangját lehetett hallani. Nándi újra boldog lett, és elindultak a hang irányába. De a barlang mélye olyan titkot rejtett, amire nem is számítottak. Ha legközelebb is velem tartasz, te is megtudhatod!

(Folytatjuk)