A gyilkos fagylalt

Van, aki halkan mormolja szíve, szája választottját (karamell, karamell, karamell), akad, aki mint egy monoton ráolvasást sistergi vágyálmát (puncs-pisztácia-puncs-pisztácia), de előfordul a sorban gyöngyöző homlokú, ideges vásárló is, aki retteg attól, hogy elfogy az egyébként láthatóan minimum tíz liter csokifagylalt. Hiába, sohasem lehet tudni, hátha mindenki tíz gombócot akar. Beállok a sorba, mire egy épp az árak miatt hangosan méltatlankodó néni oldalba bök, hogy menjek hátrébb, ne tolakodjak. Nem láttam – fogadkozom, aztán majdnem nevetek, önnön butaságomon. A néni nem érti. Sebaj. Behúzott farokkal társulok Lili kullogásához. Pár perc múltán befut egy magabiztos hölgy, és fél gombócot kér. Felet. Először azt hiszem viccel, de kiderül, hogy nem. Ez is egy vevőigény, kérem szépen! Egy fiatal srác bepattanva a szűk helyiségbe gyakorlatilag palacsintává lapít. Nem gond, úgyis kívántam az édességet, majd magamba harapok. Fel sem ocsúdok a pillanatból, amikor türelmetlen siserehad támad balról. „Mi van má", „menjünk má". Valószínűleg a kiszáradás szélén állhatnak, hogy ennyire sürgős. Pedig az eladók szorgosan osztogatják a gombócokat, nem sajnálva az adagokat, de négy kéz továbbra sem tizenkettő. A várakozási idő három perc. Rettenetes nem? Amikor éppen sorra kerülnék, egy csaj szinte félrelökve kér, én pedig hagyom. Hadd menjen.

Két perccel később már az utcán talpalok Lilivel, kezemben az értékes portékával, és mélázok. Türelmetlenség, ingerültség, tolakodás. Nemrég egy vásárban jártam, ahol szinte vérre menő küzdelem folyt egy kürtös kalácsért. A rétesesnél sem volt jobb a helyzet, sőt. A legdisznóbb világ a csülkös standnál fogadott minket, ahol a sörgőzzel pácolt férfiak középkori csatát vívtak becsületük nem létező kardjaival a zsíros falatokért. A nézelődés leginkább egy közös verekedésre emlékeztetett. A szememet félig kinyomta egy váll, bár úgysem veszem hasznát a szervnek; a kezemet többször sajnos nem meg-, hanem „elkérték". Én ugyan csak egyszer mentem neki véletlenül egy makrancos hölgynek, akkor is le lettem „állatozva".

Tudom, hogy fontos a süti, csoki, fagyi, lángos, csülök és társaik. Megértem, sőt átérzem. De azért néha egy kis megtorpanás nem árt. Rácsodálkozni az életre, meg arra a döbbenetes felfedezésre, hogyha kedves türelemmel közeledünk embertársainkhoz, akkor nagyon hasonló rezgéseket kapunk vissza. Bár lehet, a sör meg a csülök csak pogózás közben élvezhető, én azért ettem már úgy például rétest, hogy nem követelt emberáldozatot. Egy próbát megér, nem?