Kultúra

2015.08.29. 06:34

A múzeum a kincsek tárháza

A Szent István napi díszközgyűlésen Székesfehérvár díszpolgára címmel tüntették ki Demeter Zsófia történészt, több évtizedes tudományos tevékenységéért, Fejér megye történetének kutatásáért, feltárásáért, valamint a Szent István Király Múzeumért és a városért végzett munkájáért.

Gábor Gina

Demeter Zsófia történész 1974-ben került a székesfehérvári múzeumba
Fotó: Koppán Viktor

Nyugdíjba vonult, de nem nyugalomba: mostanában is tele van tervekkel. Az is természetes, hogy – a kitüntetés apropóján – a fehérvári Szent István Király Múzeumban találkozunk, ahol 1974 (!) óta dolgozik, múzeumigazgatóként is tevékenykedett. Férjével, Lukács László néprajzkutatóval még az egyetemen ismerkedtek meg. Lukács László zámolyi, ezért megörültek, hogy a fehérvári múzeumban néprajzost és újkor történészt is kerestek. Demeter Zsófia ókori történelemre szakosodott ugyan az egyetemen, de végül nem bánta meg, hogy más területen kötött ki.

– Mit jelent önnek ez az elismerés, a díszpolgári cím?

– A kitüntetés mindig jólesik, de ennek azért örültem, mert mindaz, ami a laudációban elhangzott, nagyon alapos szakmai értékelés volt. Azt hiszem mindenkinek az a legfontosabb, hogy egy efféle díj kapcsán kiderüljön, mit végzett a maga szakmájában, hol tart és milyen feladatok vannak még előtte. Mert még akad terület, aminek kutatása foglalkoztat... Például Fehérvár színháztörténete.

– Miért ?

– Úgy érzem, kevés szó esik arról, hogy az első, letelepített, biztonságosan dotált magyar nyelvű színtársulat éppen Fehérváron volt. Az 1820-as években a megye és a város hivatali kötelességének érezte, hogy a fehérvári színtársulat működésének feltételeit biztosítsa. Nem csupán arról volt szó, hogy magyarul játszottak. A fehérvári társulat magyar szerzőktől – például Kisfaludytól is – rendelt színdarabokat. A legendás tragika, Kántorné kifejezett kérésére született meg a Szappho magyar nyelvű fordítása, ő pedig emlékezetes alakítást nyújtott a címszerepben. Kivételes karrierje kezdetén Déryné is szerepelt Fehérváron, amit a naplója szerint unalmas városnak tartott, de az itteni színház jó feladatokat kínált számára. Nos, ezt az időszakot jó volna bemutatni, hiszen ez is igazolja, hogy számtalan előnye van annak, ha egy városnak színtársulata van, és legalább egy-egy időre le telepíti a művészeket.

– Székesfehérvár fejlődésével, polgárosodásának fontos állomásaival de az enyingi Batthyány uradalom történetével is foglalkozott. Miként kezdte érdekelni egy-egy téma?

– Én egy kisvárosból, Balassagyarmatról származom, és amikor hajdanán idekerültem, otthonosnak éreztem Fehérvárt. Kisvárosias hangulatú volt, és akkor kezdett nagyvárossá válni – érdekes volt ezt történészként is végigélni. Már a kezdetektől olyan összetett feladatokat kaptam, amelyekhez rengeteget kellett tanulni a megyéről, Székesfehérvárról, a múzeumról, a múzeumi munka módszereiről. Olykor évek, évtizedek után kezdett összeállni a kép. Egy-egy téma összegzésével kapcsolatosan még dátumokat is tudok említeni. Amikor 1985-ben a doktori disszertációmat elkészítettem, már teljes fegyverzetben ott volt

előttem egy tipikusan újkori és gazdaságtörténeti probléma a tipikus mezőföldi uradalmak történetéről. A debreceni egyetem képzése igen fontosnak tartotta az egyes korszakok gazdaságtörténeti megközelítését. Azt tanultam, hogy egy gazdaság, például uradalom esetében – ha áttekintjük a megmaradt iratokat a főkönyvtől a sajtcédulákig – objektív képet kaphatunk az egész működéséről az apró tények egymáshoz illesztésével. Nos, Fejér megyében lehetett igazán vizsgálni az uradalmi gazdálkodást – rengeteg feldolgozatlan irat volt a levéltárban – ez engem is arra ösztönzött, hogy a debreceni egyetemen tanult módszerek segítségével tárjam fel a működésük jellegzetességeit. 1985-ben azt nekem még bizonyítanom kellett, hogy a Mezőföld mint tájegység gazdaságtörténeti szempontból egészen más megítélés alá esik, mint a Kárpát-medence egyéb vidékei.

– Ezért vizsgálta

előbb a nagyobb egységet és azután a kicsit, az enyingi uradalmat?

– Arra jutottam, hogy ez a futó pillantás a nagy tájra nem elég: sokkal érnyaltabb kép alakul ki, ha megvizsgálom a nagy tájegység egy-egy jellegzetes uradalmát. Ez kutatásmódszertanilag nem volt helyes, mert általában az egyes uradalmak vizsgálatával kezdjük, és azután foglalkozunk az egész tájegységgel. De ebben az esetben ez a fordított eljárás még hasznosabbnak is bizonyult... Közben persze, számtalan izgalmas kalandom volt. Egy alkalommal nyáron, otthon Balassagyarmaton, az édesapámnál vizsgáltam az uradalmi főkönyveket. Apám pedig – aki egy nagyvállalat főkönyvelője volt – belenézett, mit is böngészek. Kiderült ő pontosan tudja olvasni az 1860-as évekbeli iratot. Az ő segítségével kezdtem el visszafejteni gazdálkodási szempontból, hogyan is működött az uradalom. A főkönyv megmutatta, mennyi volt a kiadás, a bevétel, mennyit fordított fejlesztésre Batthyány Fülöp földesúr.

– Mit bizonyított ez?

– Mindez megmagyarázta, hogy a sokáig jól működő hercegi uradalom a szabadpiacon miért került nagy válságba. Azért, mert ez az egyébként jó a földesúr nem nem fejlesztett, nem volt jó kapitalista. Nem fektetett be eleget ahhoz, hogy aztán lefölözze az igazi hasznot...

– Az 1930-as évek székesfehérvári feljődését is vizsgálta. azóta is népszerűek a Székesfehérvár anno című kötetek, a korabeli képeslapokkal.

– A 30-as évek várostörténeti kutatásának az adott különös lökést a 90-es években, hogy a fehérvári múzeum gyűjteményében megtaláltam Pattantyús Ábrahám Emánuel korabeli némafilmjét a városról. A filmet akkorra már nem tudtuk lejátszani, nem volt hozzá eszközünk. Mindig is mondom, hogy ez a múzeum olyan, akár egy kincses bánya. Csak győzzük föltárni! Nos, pályáztunk, sikerült megnéznünk, mi is van a filmen, felkerestük, bemutattuk helyszíneket, találtunk embereket, akik elmesélték a korszakkal kapcsolatos emlékeiket. Azóta is vallom: a nagy egészhez mindig sokat hozzáadnak az emberek családi történetei, féltve őrzött dokumentumai.

– A színháztörténeti kutatásairól már beszélt. Azt mondta, ez csak az egyik feladata... Mi a másik?

– Ötven éve adták át az első nagyipari technológiával készült épületet Fehérváron. Az Arév ennek a technológiának fontos központja volt. Az Arév nyugdíjas egyesület megmentette a korszak dokumentumait: októberben pedig kiállítást rendezünk erről, és aztán kiadvány is születik a dokumentumokból. A másik fontos feladatomnak érzem az I. világháborúval kapcsolatos kutatások folytatását: az évforduló kapcsán újabb adalékok kerültek elő.

– Ennyi megbízatás mellett, gondolom, nem vágyik még nagymamai szerepre...

– Tévedés! Két fiam van, mindketten tolmácsként, fordítóként dolgoznak: a hivatásukat megtalálták, a menyasszonyjelöltek olykor még változnak. De az nem kérdés, hogy egy unokára mindig jutna időm, energiám...


Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!