Mindenkinek legyen egy koldusa! – dr. Asbóth Mária jegyzete

„Én is szegény vagyok, miből adakozzak? Beteg voltam, és senki nem nézett felém. Anyagi gondjaim voltak és engem sem szánt meg senki.  Majd ha megszűnik ez a problémám, akkor..." gyakran hallani ehhez hasonló kifogásokat.

Mindeközben lelkesen készülünk Szent Márton szülővárosában a 2016.évi jubileumi megemlékezésre. Rohamléptekben újul meg körülöttünk minden. De mi van belül, bennünk?

Szent Márton katonaként az egyetlen vagyonát – a kincstári köpenye felét- terítette rá a didergő hajléktalan koldusra.  Adunk- e az anyagi biztonságot meghaladó bankszámlánkról a nélkülözőnek annak az igazságnak az ismeretében, hogy  „ a gazdagok feleslegei a szegények szükségletei? Másét tartja meg, aki a feleslegét megtartja." Jót tenni azonban szegényen is lehet. Akinek nincs pénze, lehet vigasztaló, bátorító szava. Odafigyelhet a szomszéd, a munkatárs, a rokon, a beteg, a magányos- és végtelen a sor - gondjaira. Egymás terhein könnyítve, tapintattal, türelemmel, időt áldozva a mi terhünk is könnyebb lesz.  Vannak, akik számára megmosolyogtató ez a megállapítás. De vannak, akik már megtapasztalták a/lelki/ gazdagodás örömét. „ Ahol a szíved, ott a kincsed is." Heti egy órát van –e bátorságunk, akaratunk, időnk beáldozni a szeretetre?! Lelki köpenyt teríteni a didergőre?!  Mindenkinek lehet/ne/ egy „koldusa." A „carpe diem" hazug bűvöletében áldozunk percnyi örömöknek, mintha ezen keresztül találnánk meg önmagunkat, életünk értelmét, célját.

Vajon mit szól(na) Szent Márton, hogy reá hivatkozva libasültek falatozása közepette elfeledkezünk azokról, akiknek meleg étel, meleg fedél sem jut. Akik - talán-hamis illúzióktól, ígéretektől megbűvölve mezítláb vagy szakadt cipőben dagasztják a sarat, elcsigázva menetelnek, több száz(ezer) km-t leküzdve, síró, fázó kicsikkel, (több ezer keresztény és muszlim gyermek/ a háború poklából, válogatott kínzások vagy az éhhalál  elől menekülve. (Nem vitatható, hogy több rosszakaratú, ártó szándékú is lopakodik ebben a tömegben.) Tüzet gyújtanak ágakból, rongyokból a senki földjén, hogy ne fázzanak az egyre hidegebb éjszakában. Miközben a volt gyarmatosító nagyhatalmak kvótáznak, konferenciáznak terített asztaloknál fűtött termekben és osztoznak felettük.

Minek jöttek, senki sem hívta őket, horkan fel a közvélemény.  Az öreg kontinens nem veszi észre az idők jeleit... A pénzistenséget imádó Európa hirtelen félteni kezdi a „gyökereit," amiket megtagadott.  Az önmagát kereszténynek vagy jóakaratúnak, humánusnak valló társadalmak lelkiismerete kómában.  Még most is csak fél füllel hallják meg azt az igazságot, hogy a megsarcolt közösségek javaiból vissza kellene/ kellett volna már eddig is juttatni, hogy ők a saját hazájukban, saját szokásaik, normáik szerint élhessenek. A Ghánában elhangzott vezető magyar diplomata beszéde vajon értő fülekre talált-e? „a szegénység és az éghajlatváltozás újabb népvándorlást indít el."  A profithalmozó fegyver (halál)gyárak zajában vajon ki hallja, hallgatja meg az ukrán, a szentföldi, az arab térség, az afrikai áldozatok könyörgését? Ki segít békét teremteni a háborús övezetekben? Egyáltalán kinek áll érdekében a béke?!

Vajon, mit tenne helyünkben Szent Márton, aki fiatal császári katonaként – kora társadalmi elvárásával ellentétben- a szolgálatára rendelt (rab)szolgájával is felebarátként viselkedett és irgalmas szívvel fordult az elesettek felé?