Fél karral egész életet - A gyulafirátóti Senek Lívia születési hibája dacára kosárlabdázik

A 18 éves Senek Líviával a fűzfői Öveges iskola tornatermében találkozunk. A vörös tincsek mögött vidám, mosolygós arcot pillantok meg, kíváncsi és bátor tekintet üdvözöl. A filigrán hölgy villámgyorsan cikázik a kosárpályán és ügyesen veszi célba a gyűrűt. Nem sokszor ront, leginkább akkor, amikor a fotós kolléga instrukcióit igyekszik követni. Bármelyik hasonló korú tini lehetne, de az ő életét alapjaiban meghatározza az a tény, hogy csak az egyik keze egészséges. A bal karja egy születési rendellenesség folytán nem fejlődött ki egészen, a könyökétől csonka.

– Jól emlékszem az első találkozásra Livivel. Általános iskolásoknak vezettem meccset a megyei bajnoki sorozatban, a rátóti csapatban láttam először. Megrázó pillanat volt – meséli Soós Imre, Livi edzője. – Nagyon sajnáltam, és nem is értettem, miért pont ezt a sportot választotta. Aztán elkezdődött a mérkőzés és teljesen elámultam. Livi a lehető legnagyobb természetességgel mozgott a pályán és egyáltalán nem lógott ki a többiek közül. Technikailag, fizikailag is felvette és a mai napig fel is veszi a versenyt kortársaival – mondja a tréner.

Lívia ötödik osztályos kora óta űzi ezt a csodás sportágat, ám az általános iskolában nem szívesen járt edzésekre. Egyrészt, mert sokszor a nulladik órában tartották a gyakorlásokat és korán kellett kelni, másrészt pedig úgy érezte, lenézőek vele a többiek és elment a kedve.

– Kiskoromban sokat csúfoltak, sokszor kiközösítettek a kezem miatt. Néha nagyon egyedül éreztem magam. Aztán egy régi ismerősöm az osztályunkba jött, ő is állandó céltáblája lett a gúnyos megjegyzéseknek. A nehézségek összekovácsoltak minket, jó barátok lettünk, és akkor határoztam el, mostantól kiállok magamért és azokért, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint én – magyarázza az ugrálódombon elhelyezkedve Lívia.

Ez az elhatározás aztán nagy fordulatot hozott az életébe: egyre többen ismerték fel a gyerekek közül, hogy szeretetre méltó, vidám és jó fej lánnyal van dolguk, és Lívia mind több barátra tett szert.

A középiskolában – először nem az Övegesbe járt – újabb negatív tapasztalat érte: vegyész szakon kezdett, ám onnan néhány hónap után eltanácsolták a keze miatt. Áthelyezték egy gimnáziumi osztályba, de az nem tetszett neki. Líviát ma már egyáltalán nem bántja a dolog, inkább én akadok fenn rajta, hiszen az már a felvételin kiderült, hogy nem egyforma a két keze. Innen került az Övegesbe, ahol jelenleg kereskedelmi és marketing szakra jár, tizenegyedikes.

– Kiskoromban rengeteget olvastam arról, hogy miként hajtanak végre különböző transzplantációkat. Arról álmodtam, hogy új, élő kezet kapok. Aztán, ahogy teltek az évek, rájöttem, nekem nem kell új kéz. Mindent újra kellett volna kezdeni, megtanulni vele mozogni, fogni. Elfogadtam magam és teljes az életem – mondja meghökkentő magabiztossággal és bölcsességgel.

Arra kérem, mutassa meg, hogyan mozgatja a karját. A pulóver alól, amit időközben Soós Imre terített a vállára, kihúzza a kezét, megmutatja a dobómozdulatot, szépen megtámasztva a labdát, aztán ahogy két kézzel fogja, tartja a lasztit.

Soós Imre veszi át a szót: – Sajnos most nincs lánycsapata az iskolának, így Livi a fiúkhoz jár le edzeni. Eleinte igen óvatosan védekeztek rajta a srácok, érezhetően féltették, de aztán hamar ráébredtek, nem érdemes vele finomkodni. Livi nagyon vagány, mindenkin áthámozza magát a pályán, nem lehet magára hagyni, különben gyorsan kosarat szerez – tudjuk meg.

Ezzel Lívia is egyetért.

– Imádom a kemény sportokat. A kosárlabda mellett szívesen nézek amerikai focit, bokszot, ha lehet, örömmel focizok is, mert a küzdelmet, a harcot szeretem a legjobban – mondja vigyorogva.

Kérdezem a jövőről, miként tervezi az életét a középiskola után. Lívia kitérő választ ad, nem tudja, imádja a spontán dolgokat, ha az élet csak úgy történik, nem szeret tervezgetni, mert annak sosincs jó vége. Viszont, teszi hozzá, mindig az élet jó oldalát nézi, a pozitív dolgokat keresi, és azt fontosnak tartja, hogy segítsen másoknak.

Akkor hökkenek meg igazán, amikor azt mondja, a karácsonyi angyaltól se kérne új, ép kart.

– Nem azt kérném, hogy én legyek más. Inkább azt, hogy mások változzanak meg. Hogy ők legyenek elfogadóbb, őszintébb, igazabb emberek.

Mindnyájan elhallgatunk. A karácsonyi angyal még messze jár, de talán elhallatszik odáig ez a kívánság is.