Kultúra

2016.01.22. 09:26

Hihetetlen, de megtörtént: utaztunk a kőszegi óceánjárón

Kőszeg - Ilyen nincs, és mégis. A szombathelyi Bolyai gimnázium 12. osztályos, vagyis nagy határátlépésekre készülő diákjainak maga Ottlik Géza üzent ezen a napsütötte januári délelőttön az egykori kőszegi katonai alreálban, az Iskola a határon helyszínén. Talán még csodálkozni sincs mit: Ottliktól tudjuk, hogy az égi kegyelem váratlanul jön, futni elébe fölösleges, nem lehet akarni sem.

Ölbei Lívia

Így aztán már annak is örülünk, hogy Kőszegre érkezvén mintha valami apró dara kezdene esdegélni. Az már majdnem hó. A hóesés pedig égi kegyelem. Azt jelenti, hogy véget ért a sár korszaka. Azért jöttünk, mert Fűzfa tanár úr negyedikes gimnazista diákjai nem találkozhatnak úgy irodalomórán az Ottlik-regénnyel, hogy ne ismernék meg eredeti helyszíneit.

Dr. Fűzfa Balázs jó húsz éve akkori szombathelyi főiskolai hallgatóival fedezte föl (mondhatni váratlanul) a ma már virágzó Ottlik-kultusz (nem tévesztendő össze semmiféle személyi kultusszal!) helyeit. A Monarchia egykori katonai alreáliskoláját 1856-ban – na, ki avatta föl? Jellasich horvát bán, a jó válaszért Sport szelet jár. És ez se véletlen: mindjárt le kell futni azt a bizonyos 100 métert, szabadon a regény után.

A Kiss János utcáról érkezünk: az Ottlik-sétányt átszeli a Gyöngyös-híd. Íme, máris egy határátlépés. A híres főallén négyes menetoszlopba rendeződve haladnak végig a bolyais diákok, mert „...aki nem lép egyszerre...” Mielőtt lenyomnánk főbejárat kilincsét, egy kis csuklózás. Azt képzeljük, hogy hajnal van, talán sűrű köd – amelyben egyformásító, tekintélyelvű katonai drill és hideg-rideg szigorúság ide vagy oda, mindenki csak önmagáért felelős.

A hajdani katonai alreál ma gyógypedagógiai intézmény. Nagy Gábor igazgató mutatja meg a főbejáratnál látható (szintén Fűzfa Balázs kezdeményezésére elhelyezett) márványtáblát, amelyen az Iskola-regényből kiemelt (fél)mondat olvasható: „A három év egyáltalán nem telt el, hanem van”. Ottlik Géza 1923 és 1926 között volt a kőszegi katonai alreáliskola diákja, 11 évesen érkezett, 14 évesen ment tovább: itt szerezte élete meghatározó élményeit, amelyeket aztán „a nyugalom biztos hajósúlyába zárva”, Kőszegtől elszakítva és Kőszeghez végérvényesen hozzákötve formált gyönyörűen ingó (Esterházy Péter közlése) mondatokká. Ennek a három évnek a talapzatán nyugszik az Iskola a határon, a belső szabadság nagy és bonyolult, vagy inkább sokrétegű – és mégis népszerű! – regénye, amelyben az elbeszélés szellemét Bébé és Medve működteti. Medve szerint a „világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”. Na, bizonyos szempontból ilyen „hozzáadás” az Iskola a határon is. Ahogy Nagy Gábor igazgató úr mondja, „nem egy Ken Follett-könyv, amelyet egyszuszra, könnyen végig lehet olvasni”. Viszont „az Ottlik-regényhez időről időre vissza kell térni”, mert mindig mond valami újat és meglepőt, az olvasó életkorától, lelkiállapotától, élethelyzetétől nem függetlenül. „Mert a nagy művek ilyenek.” Az iskola boltíves ebédlője pedig nagyjából most is olyan, mint „akkor”. Különben szívesen látnak itt máskor is vendégeket: Ottlik egykori iskolája megnyílik, nemcsak a mai diákok, főleg negyedikes gimnazisták; hanem bárki más előtt is. (Egyeztetni persze kell a „háziakkal”.) Régi képeslapok járnak körbe: Takács Bencével együtt hajolunk a képek fölé, igen, minden ív és hajlás egyezik. (Csak a kopaszra nyírt kiskamaszok költöztek bele Ottlik könyveibe.) Bence azt mondja, érdeklődve olvasta végig az Iskolá...-t, bár azzal a kemény, hierarchikus világgal, amely a regényben megrajzolódik, nehezen tud azonosulni: számára ismeretlenek az igazságtalanság efféle helyzetei. De most, az ebédlő boltívei alatt megérintette valami.

És akkor megtörténik a csoda, de tényleg. Nem akarunk hinni a szemünknek, pedig szóról szóra életté válik az irodalom: „Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. (...) A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam. (...) Véget ért a sár korszaka. (...) Tiszta és puha szőnyeget terített a lábunk elé az égi kegyelem.” Iskola a határon, második rész, 21. fejezet: Havazás indul.

Ezen a 2016-os januári délelőttön, 21-én (ismét) pont ez történik. Fűzfa tanár úr az egykori kápolnában a regény izgalmas tér- és időszerkezetéről meg az elbeszélés nehézségeiről beszél. És főleg: esik a hó.

Erre a lehetőségre nem is gondoltunk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!