Nagy Attila, ''túlvilági'' cipőket is készített már

Valóban egyike a nélkülözhetetlen színházcsinálóknak, aki munkájában nem ismer lehetetlent.

- Mindenegyes színdarab előtt találkozom a jelmeztervezővel, aki részletesen elmondja, hogy szereplőnként milyen lábbelire gondolt. Ezután bele szoktam lapozni egy angol nyelvű jelmezes könyvbe, illetve az interneten utánanézek, hogy az adott korban milyen volt a viselet. Először is megnézem, hogy a raktárban van-e ilyen, vagy ehhez hasonló cipő - jelenleg közel hatszáz lábbelit őrzünk -, amely némi átalakítással újra használható. Ha nincs, akkor körberajzolom a színész talpát, megmérem a lábát több ponton, s persze figyelembe veszem az egyedi sajátosságokat. Persze van, akinek már korábban csináltam cipőt, ilyenkor a kaptafát leveszem a polcról, s már készítem is műbőrből a mintát. Csak ezután vágom ki az értékes bőrből a végső formát, amelyet összedolgozok a talppal. A cipőkre, ha kell, csatokat, gyöngyöket helyezek el, igény szerint. Ami az átalakítást illeti: a nagyobból könnyebb kisebb méretűt készíteni, viszont a kisebb lábbelit szétbontás, fertőtlenítés és béléscsere után ki lehet egészíteni toldással, úgy, hogy az netán dísznek tűnjön. Ha jó pár évtizedet, netán pár évszázadot vissza kell mennünk az időben, akkor besegít a munkámba a patinázó. Jó példa erre a Légy jó mindhalálig című darab, ahol az 1900-as évek első felében játszódik a történet a szegények között. Ők nem új cipőkben jártak! Egy idő után a darabokban használt ruhákat, díszleteket szétbontják. Ám az előbb említett darab minden kelléke, jelmeze még raktáron van. A korábbi nagy sikerre való tekintettel vélhetően évek múlva ismét műsorra tűzi a színházunk a musicalt.

A 48 éves Nagy Attilának igazi kihívást jelentett a Liliom című darabban a négy titkos rendőröknek készített különleges, 12 centiméter magas talpú cipők elkészítése, amelyekkel a „túlvilágon” jártak. A talpmagasítás ideális lett volna parafából, de mivel az túl drága anyag, ezért könnyített gumival oldotta meg.

Ha már a költségekről esett szó: a kivitelezés előtt a színház vezetése hagyja jóvá a vásárlást (ez minden beszerzésre igaz), illetve a bérmunkákat abban az esetben, ha Attila nem győzné a munkát a szoros határidő miatt. A Pécs melletti Hobolon dolgozik egy mester, aki messze a legolcsóbb a környéken, s szép darabokat ad ki a kezéből. Nála egy pár lábbeli közel 20 ezer forintba kerül, míg ezt a munkát a fővárosban kétszer ennyiért vállalják. A színház arra törekszik, hogy minél olcsóbban tudjon kiállítani egy darabot, amihez sok ötletre, leleményességre is szükség van.

Nagy Attila megmutatja azt a félkész cipőt, amelyet az Ármány és szerelem című darabban Haumann Máté visel. Érdekesség, hogy a színdarabban édesapjával együtt lép fel a tehetséges fiatal művész
Fotó: Mátételki András

A kitüntetett cipész nevetve meséli, hogy a mesedarabokhoz milyen vidám lábbeliket kellett már készítenie. Általában tornacipőre ragasztja fel a szivacsdarabokat  - például tyúklábat -, amit aztán festékkel lefújnak. Ezek a cipők kevésbé időtállóak, szemben az igazi bőrcipőkkel, amelynek akár háromszor is szétszedhetők, átalakíthatók. Ugyanez nem vonatkozik a kínai cipőkre, amelyek ugyan tetszetősek, olcsók, de

- Sosem felejtem el, amikor az egyik premier szünetében ismerősömmel a művésztársalgóban ültem, s egyszer csak a  hangos bemondón sürgősen a portára hívtak. Kiderült, az egyik női szereplőnek közvetlen az első felvonás végén letörött a cipősarka, azonnal meg kellett csinálni. Még jó, hogy minden előadás alatt van ügyeletes műszakis az épületben, akivel aztán gyorsan megjavítottam a cipőt. Sokféle feladatot meg tudok oldani, de azt nem vállaltam, amikor a rendező azt kérte, hogy készítsek harmonikaszerű, „kihúzható” cipőt. Arra is volt példa, hogy a szereplő ragaszkodott ahhoz, hogy ő Budapesten készítteti el a cipőjét. Csakhogy a főpróbán kiderült, másfél számmal nagyobbat kapott Mi mást tehettem, éjszakába nyúlóan dolgoztam: szétszedtem a „topánkát”, majd újra összevarrtam. Máskor úgy szorított az idő - közel volt a bemutató -, hogy otthon hajnalban nekiálltam a hiányzó lábbelik elkészítéséhez. Régen az egyik színésznek eltörött a hüvelykujja, de mivel gipszelt kézzel mégsem állhatott színpadra, készítettem neki egy olyan speciális kesztyűt, ami úgy egyben tartotta az ujjait, mint a gipsz. Ha már baleset Sok évvel ezelőtt Ajkára utazott a társulat, én, mint öltöztető mentem velük. Ahogy pár lépést tettem a busztól, beleléptem egy gödörbe: eltörött a térdem, amit másnap begipszeltek. Már két hete betegállományban voltam, amikor csörgött a telefonom: „Attila, lenne pár sürgős munka, segítesz?” Persze, volt a válaszom, hiszen mi úgy élünk itt, mint egy nagy család. Ha ráértem, elvittem a művésznő kutyáját sétálni, vagy kiugrottam a boltba a kollégáknak. Máskor a költözéskor segítünk egymásnak. A színház valójában egy életforma, ahol mindig jelen vagyunk. Mi, háttéremberek, ahogy csak tudjuk, támogatjuk a színészek munkáját is, hogy jó produkciókkal örvendeztethessük meg a nézőket.