Évszázadok teremtette vidék

Ez a világ lassan már tényleg egy világ, és lányom nem érti, hogy ha megkérdezem, milyen idő van kint, akkor arra kérem, menjen ki a kertbe, szívjon egy kis levegőt, jelentse, evett-e a macska rendesen, hullanak vagy éppen nőnek-e terv szerint a levelek, nem pedig kezdje bogarászni telefonjában az aktuális légköri adatokat. Amúgy pedig ezeken a telefonokon játékok is vannak, például hópelyhekkel kell agyonütni egy télapót, aki egyébként kimúlásáig pimaszul ugrál és perverzen vihorászik, úgyhogy nem nagy kár érte.

A világ másik felét pedig évszázadok teremtették. Nem hiszem, hogy ma Magyarországon léteznének olyan helyek, akár erdők, akár puszták, amelyek ne hordoznának valamikori emberi kéznyomokat. Sőt. Középkori szerzetesi halastavak, szintén középkori bányavágatok a Telkibánya fölötti erdőkben, Karcag mellet a Zádor-pusztában egy ötlyukú híd a semmi közepén, tihanyi barátlakások nullkomfortos faragott kőpriccsekkel. A világ belakása azóta persze sokkal nagyobb ütemben haladt előre, mert szerencsére a nők családalapítási és nevelési vágya töretlenül öröklődött ezer éveken keresztül, együtt a porszívózás heti rendszerességének rituáléjával, aminek genetikai elődje nyilván az élősködők és rágcsálók barlangokból történő kiűzése volt összecsomózott faágakkal. Ez így van, akárki akármit is mond.

A huszadik században ki lettek találva a munkáskolóniák, aztán meg a bérházak, amelyek tulajdonképpen kedves dolgok, mert, tekintettel a sok összevissza kígyózó és sok ki- és bemenettel rendelkező csőhálózatra, teljesen tisztában lehetünk a szomszédok emésztési, szexuális és családnevelési szokásaival. Ám mindezen kaotikus állapotok ellenére ma tudunk még tenni egy kis időutazást, ha körülnézünk a Felső-Tisza vidéken.

A Tisza köztudomásúlag Tiszabecsnél folyik be országunkba, ukrán útlevéllel. Itt még elég kis jószág, és gyors a sodra, úgyhogy halljuk a kenu alja alól a vízben csikorgó kövek hangját. Bejön még itt a cigarettán és üzemanyagon kívül a bíbor nebáncsvirág, meg a teleki-virág, a csigák közül pedig az erdélyi márványos csiga, lesodródva a Kárpátokból. Az ország másik felén meg a Pinka szállítja Ausztriából a csipkeharasztot, ami nálunk elviekben egy árnyas malomfalon kellene hogy kússzék, ehhez képest nem teszi, pedig mekkora örömet szerezhetne mindenkinek. Több megerősítő forrásból hallani, hogy téli estéken itt fogják a galócát, természetesen nem a légyölőt, meg a gyilkosat, hanem egy igen védett pisztrángfélét, ami viszont szabad akaratából kapott rá a csalira. További tiszai termék a tiszavirág, melynek rajzását nem lehet eléggé csodálni az alkonyi nap fényében. Ehhez pár éve a tiszakeszi halász fia show-elemeket is szolgáltatott nekünk, amikor egy lassan csorgó csónakból cefetrészegen próbálta agyonütni evezőlapáttal a repkedő állatkákat, majd az ötödik csapás után átbukfencezett a csónak palánkján - mint elnyert büntetés. A másik jószág a Tisza-parti margitvirág, amit személy szerint láttam már a Téb-erdőben, a Bódva partján, Bodrog-holtágban és ártéren, de a Tisza-parton még nem. Ez egy nagyon későn virágzó margaréta, melyről újabban azt suttogják, hogy közép-ázsiai kapcsolatokkal rendelkezik, és nem is biztos, hogy margaréta, amitől természetvédelmi értéke rögtön feljebb menne.

Mikor a Tiszán lefelé csorogtam, és némileg megtűzött a nap, sokszor éreztem, hogy mintha valami őserdei folyón utaznék, nagy fák, madárrikoltozás és bennszülöttek között. Itt található a híres kanyar, az Igonya, amelyben áll a nagyon mély víz, de időnként örvények támadnak, beszippantva a gyanútlan kenus embert. Nem tudom, hányat sikerült neki ez idáig, mindenesetre rossz a híre. Nem messze innen pedig az Uszturó található, ami a félvad almák, szilvák és diók utolsó fokgazdálkodási menedéke, olyan szép fajtákkal, mint például szilvából a macskatökű, nem összekeverendő a macskapöcsűvel, ami viszont egy rémületesen erős paprika. Nehéz betelni Csaroda kicsiny, ám több száz év óta működő templomával, amelynek belső falára többek között két mosolygó szent van odapingálva, mint egy kifestőkönyv. Nem is könnyű prózában elmesélni, mit érez itt a betérő.

Ugyanezen hátakon gyönyörűséges legelőerdők vannak, mint a Börcsök-Gacsa rétje, a túristvándi Rókás harissal és kockásliliommal, ha pedig valakinek annyi esze van mint nekem, az bemehet a nemesborzovai égeresbe, ahol a békalencsés vízben szigetként állnak az égertövek, tőzegpáfrányos és nyúlánk sásos dekorral. A mászkálásnak a fekete és büdös vízben semmi értelme nem volt, szívásban 7 pontot kap az akció, abszolút 10 az abaújszántói Krakó, ahol vagy két kilométert mentem négykézláb egy kefesűrű vadrózsa-szeder-kökény kombinációban, és kijőve úgy néztem ki, mint akit megtámadott egy nagy csapat vadmacska. Aztán ne feledkezzünk meg semmiképpen a csónakfejfás temetőről Szatmárcsekén, meg a Himnuszról egyáltalán, aminek itteni születése a hajdani világ teljesen más berendezkedését támasztja alá. Az akkori Pesten Duna-vizet hordtak fejükön a vízhordó asszonyok, és a Városliget valami gyanús mocsár volt, az élet pedig a cégénydányádi kúriában pezsgett Kölcsey vendégeskedésével például. Amúgy pedig nehéz elképzelni az akkori közéletet, mivel minden nagyságunk világvégi helyeken lapult. Berzsenyi Niklán, Kazinczy Széphalmon, Kölcsey pedig itt a Beregben, a postakocsi meg elképzelhetetlen lassúsággal kúszott előre a földutakon, amelyek télre egyszerűen eltűntek

Az elmondottakból egy mindenképpen érezhető. A Tisza magyarul beszél, a Duna inkább németül és szerbül szerintem, leszámítva a budapesti dekorációban betöltött nélkülözhetetlen szerepét. Most még beszélhetnék kicsit a ciánról, meg az ukrán leúszó szemétszigetekről, de nem teszem. Az ember a feleségét sem azért szereti, mert ő a világ legszebb nője.