Marcsi cecei mesekuckója – Ki tudja, egykor melyik kisgyerek álmát őrizték?

„A rongybaba csak porfogó, / és ott hever az asztalon. / A lelke már az égbe szállt, / de eltemetni nem tudom. // Filléres emlékeim, oly drágák nekem. / Ők tudják, mennyit ér, az életem.” (Bródy János)

– Ami a gyerekkoromból kimaradt, most bepótolom – kalauzol a házigazda. – Érett korú éretlennek szoktam magamat emlegetni – nevet –, de annak azért nem örülnék, ha mások azt mondnák rám: bolondnagysága

Kimiti Józsefné postai kézbesítőként dolgozott, már jó pár éve nyugdíjas, faluszerte ismerik, és ő is sokakat ismer. Marcsinak szólítják, a hozzá közelebb állók meg Macsinak, a fiatalabbak Macsi néninek. Nyitott, tevékeny, nyüzsgő, örökmozgó típus.

Fotó: V. Varga József

A család tősgyökeres cecei, a szülők, a nagyszülők emléke élénken él benne. A földeken dolgoztak, a kisjányt persze vitték magukkal, első játékai, a kukoricacsutka emberkék és szekerek, a csuhéangyalok ott, a nagy diófa árnyékában ringatták álomba.

Marcsi a játékos ember keresetlen megtestesítője. Igazából még meg sem fogalmazta magának ezt kivéve: ha lehet, minél tovább maradjunk gyerekek. Tiszta szívvel és tiszta lélekkel. Derűsen, a tennivalókon túl az élet apró dolgaiban fellelve a boldogságot, örömmel foglalatoskodni azzal, amit szeretünk, ami feltölt, a hétköznapokban megtalálni személyes ünnepeinket.

Tizennyolc évesen, első keresetéből Sárbogárdon vásárolta első babáját. Ma is szeretettel őrzi. Gyűjtőszenvedélye nem régi keletű, vagy tíz éve eszmélt rá arra: apró kerámia állatfigurái egyre csak szaporodnak.

Az élő állatokat, a jószágokat mindig is szerette. Egészen a múlt év végéig anyadisznót tartott, süldőket, hízókat nevelt. A baromfitól persze nem vált meg, és selymes szőrű, Lackó névre hallgató kutyája a szeme fénye. A kutyus körülöttünk kószál, buksiját simogatom, hozzám dörgölőzik, bevett a kegyelembe.

A „lomis” világ aztán teljesen magával ragadta: többnyire az ócskás piacon gyűjtöget. Keres és talál. A babák, a plüss állatfigurák a ponyván heverve várnak rá – meséli. Valahogyan ott kötöttek ki, békésen alusszák Csipkerózsika-álmukat, arra várva, hogy valaki megmentse őket. Valósággal megszólítják.

– Ki tudja, egykor melyik kisgyerek álmát őrizték? – tűnődik el. – Nem tudok ellenállni, nem tudom őket otthagyni. Erre költök, amennyit megengedhetek magamnak. Számomra értéket jelentenek, drágák nekem, mint Bródy János dalának filléres emlékei.

Amint néhány éve elhunyt férjével együtt egy élet során megteremtették maguknak az otthonukat, úgy teremti meg most ő a fantáziavilág lényeinek az új otthonát. Mert valahova tartozni kell! Becézgeti, magához öleli mindahányat, hiszen lelkük van. Szeretik őket, és viszontszeretnek. Ha feszült, ha sokasodnak a gondok, csak betelepszik a kis kuckóba, s máris messze száll a bánat. Igen, mosolyognak rá! Jó érzéssel tölti el, ha más is látja őket. Gyereknek és felnőttnek örömöt szerez általuk.

A fridzsideren maci-hűtőmágnes, hálószobája ajtajában testőr-maci, amit ha megérint, jódlizni kezd. Mindenütt kövek, kavicsok, érdekes formájú fadarabok, az előszobában barkaág, amott – az újabb szenvedély? – megannyi fazekasmunka. Az egyik szobában a legkisebb unoka plüssfigurái, ahogy mondja: a mai kor gyermekei, nem illenek a mesekuckóba.

Legutóbbi szerzeménye egy csodálatos nagy baba – legalább 70 esztendős –, szomszédasszonyától kapta, akinek édesanyja kötötte a lelkére: Hidd el, Marcsinál jó helyen lesz.

A sárbogárdi természetjárókkal túrázik a környéken és távolabb; az ország baba-, mackó- és játékmúzeumait egyedül keresi fel. Nyakába veszi a világot, vonattal vagy autóbusszal vág neki az újabb kalandoknak. A napokban „ide” Miskolc mellé kirándult, Harsányban a babamúzeumot kereste fel. Székesfehérvárra visszajáró lélek, a babaházat, a Moskovszky-féle gyűjteményt már háromszor látta.

Gyerekeinek meghagyta: ha elköltözik ebből az árnyékvilágból, gyűjteményét Böjte Csaba árvaházának szánja. Barátnéjával Paksra is elutaztak a minap, hogy találkozzanak Böjte atyával