Az ébredő természet ezernyi arca

Vannak esős, sőt havasesős fajták. Nagymamáink ugyan esküsznek rá, hogy ők ilyentájt már mezítláb jártak iskolába, de ezt nem kell nekik elhinni, mint ahogy a nagyapáknak sem, hogy gyermekkorukban mekkora gombákat találtak és/vagy mennyi halat fogtak olyan vizekben, amelyek ma már nem is léteznek. Nyilván én sem fogok majd mást mondani az unokáknak, ha egyszer eljutok oda.

Aztán van az a gyönyörű kék egű, ámde folyamatos ordas széllel érkező tavasz, amely még a gondolatokat is kifújja a serdülő fiatalember fejéből, hogy aztán csak álljon tök bénán egy csokor virággal a létező legszebb lány előtt, és bár a föld megnyílását óhajtaná maga alatt, mivel nem tud neki semmi érdemlegeset mondani. Pedig este többször elpróbálta elalvás előtt a frappáns mondatokat, amelyek akkor még remekül hangzottak, hát miért, hogy most ugyanezek egytől egyig szemenszedett idiótaságnak tűnnek? Ezzel együtt de szépek is voltak ezek a desztillált test nélküli vágyódások, meg pár évvel később a közösen elköltött menzaebéd utáni, kelkáposzta-főzelék ízű csókok az iskola melletti kissé lepusztult parkban, együtt a vastag fokhagymás rántást lehelő közeli sóhajokkal, mert akkoriban a szájhigiéné azért eléggé gyermekcipőben járt, együtt az üzemi konyha rémségeivel, ami viszont sáros bakancsban nyomult.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter

Mindez csak azért jutott eszembe, mert végre egy meleg nap, és irodám erkélyén keresztül hetek óta először bárányfelhőket látok. Alibigyanúsan piszkálok egy borzasztóan fontos jelentést néhány ideiglenes árammérő pont tavalyi fogyasztásának továbbszámlázásáról, amikor hopp, valami megjelenik az erkély sarkán. Odasettenkedek jobban megnézni, és valóban, egy atalanta lepke pihenget a meleg falon. Szárnyai tépettek, színei elmosódottak, de ezzel együtt mégiscsak egy közkatonája a márciusnak, futárszolgálatban.

Tudnia kell mihamarabb mindenkinek, hogy szabadságunk nehéz, és ha másképp érezzük, akkor talán nem is a miénk. Hogy kiszabadultak a vizek, minden gesztenyén óriási a rügy és a kert fáinak szürke kérgének mélyén, a napozó bodobácsok lábai alatt surrogni kezdenek a gyökérszivattyúk, és a kusza ághalomnak tűnő fa újra értelmet nyer egyben és egészben. Távoli mohapárnaként remegnek az éppenhogy világoszöld hegyek, s bennük egy-egy fehér ruhás vadcseresznye mutatja meg magát, nehogy azt higgyük netán, hogy ők a gyertyánok vagy a bükkök közönséges népségéhez tartoznak.

De ez már az április, ne siessünk előre. Ilyenkor még a sziklagyepekre kell koncentrálni, ahol acélkék bugáit kezdi lengetni a háromféle nyúlfarkfű, amelyeket a pokolra került botanikusok büntetésként határoznak meg újra és újra, mert különbséget tenni szerintem közöttük csak arról lehet, hogy melyik hegységben találtuk őket meg. De ezt ott nyilván nem mondanák meg nekik. Ugyanitt nő, ami rossz szó, szóval ugyanitt törpéllik a kövér daravirág, ami engem azzal kápráztat el, hogy pont úgy néz ki, mint egy magashegységi párnás évelő. Sziklamászás nélkül legkönnyebben a bükki Szeleta-barlang felé ereszkedve láthatjuk őt fejmagasságban, mert a hasonlóság azzal is tetéződik, hogy sziklarepedésekben nő, ami azért a magyar flórában nem megszokott dolog, és úgy vettem észre, a kövirózsák és varjúhájak sem okvetlenül csupasz sziklán tartózkodnak, ha nem muszáj nekik.

Egyébként a havasi gyopár is jobban szereti a gyepeket, mint a sziklaormokat, sőt újabban alföldi kertészárudákban is kapható. Hogy ennek örülni kell-e vagy sírni, arról még nem alakítottam ki álláspontomat.

De igazságtalanok lennénk a szintén korán ébredő nedves völgyekkel szemben, ha nem mondanánk el, hogy a megvadult patakok partjain márciusban aranyveselkék és olyan rózsaszín bunkós izék is nőnek, amiről senki el nem hinné, hogy ezek a majdan hatalmas levelű acsalapu virágai.

Feljebb pedig, a szurdokok torkánál, ahol már gímpáfrányok is belopakodnak a képbe, helyét a magashegységi fehér acsalapu veszi át, a Bükkben gyakorta, más, szurdokvölgyekkel rosszabbul ellátott hegységekben kevésbé.

Márciusban még egészen biztosak vagyunk abban, hogy az alkonyat se nem az est előszobája, se nem a nappal lassan lecsukódó fénye, hanem önálló húszperces színielőadás remek díszletekkel. Egyetlen csillag remeg a hegyek fölött, a hideg levegő érezhetően csorog alá a meredek oldalakon és az eszement rigókoncert is egy pillanat alatt hallgat el, mintha alkonykapcsolóval lennének ellátva a madarak. Feltűnik egy pillangóröptű törpedenevér, majd még egy. Messziről egy macskabagoly is kezd beszólogatni, a víztükör pedig, amelynek rezzenetlen felszíne csapdába ejtette az egész hegykoszorút, most hirtelen felborzolódik, és eltűnik minden varázslat.

A három kacsa meg, akik seggest ugortak az éjszakai csendbe, borízű hangon felhápognak a víziszárnyasok pimasz magabiztosságával. Mehetünk haza. Dugjuk zsebre a kezünket és dúdoljunk valamit, hátha meghall minket az a lány, akire már rég vártunk, valamint a slusszkulcsunkat is nehezebben hagyjuk el így, a régóta tátongó kabátlyukon keresztül.