Te is haza, én is haza - A szinglik nem akarják feladni az önállóságukat

Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején a Szex és New York című sorozatnak köszönhetően bepillantást nyerhettünk, hogy milyen nagyvárosi, független nőként egyedülállónak, szinglinek lenni. Tán még irigykedtünk is rájuk, nagykanállal habzsolták az életet, a férfiakat, nem függtek senkitől. Életüket nagyjából a pasizás és a bulizás tette ki, no meg a négyesben töltött reggelik, ebédek, vacsorák.

Ebben az időszakban lett felkapott a szó: szingli. Nem simán egyedülállót jelent azonban, inkább valahogy úgy tudnánk megfogalmazni: egyedül van és élvezi. Nem keresi mindenáron a társat, inkább megőrzi függetlenségét és önbecsülését, mint hogy csak azért legyen valakivel, hogy ne legyen egyedül. Nem ugrik bele minden kapcsolatba, inkább szórakozási célból tart fenn egy-egy futó kalandot. Mivel képes eltartani magát, nem az anyagi, inkább az érzelmi biztonságot keresi a kapcsolatban. Már aki. Sokan pont az egyedülállóság miatt választják az életmódot, tudatosan választják az életformát, és család helyett karriert építenek.

Ebből a szempontból megkülönböztethetünk két fajtáját is a szingliségnek. Vannak, akik éppen két kapcsolat között vannak, de nem kutatják elkeseredetten az igazit, addig jól érzik magukat, amíg nem találnak rá és nem ragaszkodnak görcsösen kapcsolathoz.

A másik csoport egyáltalán nem is vágyik hosszú távú kapcsolatra, teljesen meg van elégedve az életével, élvezi a függetlenséget és tudatosan nem épít tartós kapcsolatot.

Sokan, ahogy meghallják a szót, máris maguk elé tudják képzelni az illetőt: 30-as éveiben járó, jómódú, karrierista, vidám nő – merthogy általában hölgyként jelenik meg asszociációnkban. Se házastársa, se élettársa, se gyereke. Magas beosztásban dolgozik, mindig megy valahova bulizni. Sokat sportol, odafigyel az alakjára, színházba, koncertre jár a barátaival.

Utasi Ágnes szociológus kutatásából kiderül, Magyarországon inkább az úgynevezett félszingli életmód a jellemző. Közös döntéssel csak annyi időt fordítanak a kapcsolatra, ami mellett még marad idejük a karrierépítésre és saját igényeik kielégítésére. Ezzel párhuzamosan viszont az igazi elköteleződések halogatása is jellemző a félutas szinglikre. A magyar szingli nők többsége nagyjából harmincas évei közepére, a férfiak pedig harmincas éveik végére érkeznek abba az időszakba, amikor már valóban vágynak egy tartós kapcsolatra. Ekkor sokszor a pánikszerű párkeresés időszaka jön. Sokan fáziskésében érzik magukat kortársaikhoz képest, és a tudatos karrierépítéshez hasonló programpontként látnak neki a párkeresésnek.

Réka, 35 éves, ügyfélszolgálaton dolgozik. Volt tartós kapcsolata, amiben folyamatosan építették le önbizalmát. Párja félre is kacsingatott, s mivel olyan anyagi helyzetben volt, hogy megtehette, Rékát nem engedte dolgozni, a háztartás körüli feladatokat látta el.

– Nem akarta, hogy dolgozzak, inkább maradjak otthon, főzzek, mossak, takarítsak. Neki volt az előző kapcsolatából gyermeke, rá is vigyáztam, elláttam. Ha megbántott valamivel, ajándékkal akart mindig kiengesztelni. Karkötő, fülbevaló, vacsora, ruha. Hiába mondtam neki, hogy elég lenne, ha őszintén bocsánatot kérne.

Rékának kilenc év után lett elege, rájött, hogy erős, önálló nő, így véget vetett kapcsolatának. A hölgy abba a kategóriába tartozik, aki két kapcsolat között van, de nem ugrik elkeseredetten minden szembejövő férfi nyakába.

– Persze nekem is hiányzik egy társ, de nem mindenáron. Addig sokat szórakozom, élvezem, hogy egyedül vagyok, hogy önállóan is fent tudom tartani magam. Ugyan jelenleg albérletben lakom, hamarosan saját lakást veszek. Nem szeretném ezt a vágyamat egy kapcsolat miatt feladni, egy saját lakás nemcsak érzelmi, de anyagi biztonságot is jelent a jövőre nézve. Egy biztonsági háló, ha bármi történik, oda vissza tudok húzódni.

Kíváncsi voltam a fiatalabb korosztály vélekedésére is, így beszélgettem a 26 éves Nikolettel is. Niki szintén egyedülálló, a kereskedelemben dolgozik és saját lakása van.

– Nem szívesen adnám fel a jelenlegi lakásomat. Bár nagyon szeretnék egy tartós kapcsolatot, egy férfit, akivel megoszthatom az életem, azt nem szeretném, hogy egyből hozzám is költözzön, vagy én adjam fel az eddigi önálló életemet. Esetleg később, többévi együtt járás után, mikor mindketten biztosak vagyunk a folytatásban, lehet arról szó, hogy együtt éljünk vagy közös ingatlant vásároljunk, de addig biztosan nem szeretném feladni az életemnek ezt a részét.

Érdekes tehát, hogy manapság a szinglik, akik kialakítottak maguknak egy életmódot, nehezen változtatnak azon, és egyre elterjedtebb az idősebbek körében is az „együtt járunk, külön élünk” életforma. Ez adódhat régi, együttélés során szerzett rossz tapasztalatból, de, ahogy például Rékánál és Nikinél látszott, nem akarják feladni az önállóan felépített életüket.