Jólesik, ha fontos lehetek egy közösségnek! - Beszélgetés a 90 éves Pálfi Lászlóné Pető Margittal

Akkor figyeltem fel rendkívüli aktivitására, amikor már jócskán a legidősebb korosztályt képviselő hölgyek közül önként vállalt be egy komoly programban való közreműködést. Tudjuk, hogy a civil szervezetek sok-sok adminisztratív munkát is kívánnak, s azt is, hogy vannak, akik teljes erővel képesek is kivitelezni annak a célját, tartalmát. No, már nem feltétlenül a statisztikák keretei között, hanem a szervezet kollektív, közösségi értékeinek a fenntartása érdekében. Margitka az a szépkorú hölgy, aki a barátság, a közösségi élet, a szeretet jegyében teszi a dolgát, annyira, hogy példamutatásával és gondolkodásával örök értéket képvisel a korosztályának is és a helyi generációknak is.

Margitka büszkén tartja a kezében a Táborállás Daloskör emléklapját, amiben ma is aktív közreműködő
Fotó: Jákói Bernadett

Nem titok, Margitka Nemesszalókon 1926-ban látta meg a napvilágot, ötéves korában veszítette el édesanyját, így a három testvér anya nélkül maradt. Hogy végleg ne maradjon a nagyvilág gondjára, édesapja, akire nagy terhek hárultak a szalóki uradalom ellátásában is, őt a Pápán élő gyermektelen nagybátyjára és annak családjára bízta, akitől új otthont és új édesanyát kapott. A nevelőcsaládot időközben Veszprémbe helyezték, akik akkor a Rainprecht ligetben laktak, csodás környezetben, nem messze a gyermekmenhelytől. Itt járt már iskolába az evangélikusokhoz, majd az angolkisasszonyok tanintézetében tanult. Fiatalon ment férjhez, munkatársában, majd férjében azt az embert találta meg, aki a gyermekkorában elvesztett családot, biztonságot is pótolta számára. Több évtizeden keresztül hű társak voltak jóban-rosszban, példamutatásban. – Rendre, becsületre, embertársi kapcsolatokra neveltek bennünket a munkahelyen is. Én így nőttem fel, nekem minden érték fontossá vált az életem során! Amint munkába állhattam, kitanultam a gyors- és gépírást még Budapesten a Fiumei úti képzőben is tanultam, hogy elsajátítsam ezt a szakmát. S amikor  elkezdtem dolgozni, nagyon jó munkahelyre, kollektívába kerültem, akikre a mai napig szeretettel gondolok – emlékezett élete első közösségére. – A munkahelyemen, ahol több évtizedet eltöltöttem, sokat törődtek a dolgozókkal, így megbecsülték a munkámat, pedig akkor is csak egyszerű adminisztrátorként foglalkoztattak. Büszke vagyok arra az időszakra, amikor együtt kirándultunk, színházba jártunk, kulturális programokon vettünk részt a kollégák szervezésében. Mindig is szerettem a munkatársaimat, sokat tanultunk egymástól, a férjemmel is jó baráti kapcsolatokat ápoltunk. Valahogy az élet adta lehetőségek mindig azt nyújtották számomra, hogy meg kell becsülni azt, amit kapunk, amivel rendelkezünk, a kollektívát, a közösséget, az emberek sokszínűségét.  Összefogták a dolgozókat, ügyeltek arra, hogy mindenki jól érezze magát ne csak a munkahelyén, de a családi élete során is. Közös életünkből 15 évet Balatonfüreden, a mai Kiserdő területén éltük, majd beköltöztünk Veszprémbe, ahol szintén a munkahelyem támogatásával sikerült új lakáshoz jutnunk a Felszabadulás úti lakótelep építése előtti időkben létesült kertvárosi, egykori OTP-lakások zöldövezetében. Azóta is itt élek, a szeretett férjem nélkül.

Margitka visszaemlékezéséből áradnak azok az emlékek, amikkel egykori vállalatának köszönhetően, – ahonnan a végén nyugdíjba is ment –, a jó kollektíva és a csapatmunka eredményeképpen kapott az élethez. Szeretettel emlékezik arra, hogy a legínségesebb időkben is fontos volt a dolgozók ügyeivel foglalkozni, s ahogy vallja, pályafutásának jó menetéért a kiváló munkatársainak és feletteseinek lehet hálás. – Mindig megbecsültek bennünket, bármilyen is volt s rendszer, nekem szép életem volt, meg voltak elégedve velem. Férjem a nyugdíjba vonulása után nem sokkal beteg lett, nem tudtak segíteni rajta, hamar elköszönt tőlünk. Gyermekünk sajnos nem születhetett, de a jó emberi kapcsolataim és a közösségi emlékeim gyümölcseként most azt élhetem, ami az aktív életemben sem hagyott el: társaság, közösség, a barátságok ápolása tartja a lelkemet éberen. Sokat köszönhetek azoknak a civil közösségeknek, akik hívtak, mint a Venőke (Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület), a Táborállás Daloskör, a Dózsa és az Erzsébet Nyugdíjasklub.

Éveken át természetjáró egyesület tagjaként is sokat utazott, járta az országot, sétálva gyalog. – Ezek nélkül sokkal gyengébb lennék, nagyon jó tartozni bármilyen közösséghez. Ennyi idősen is azt látom, hogy az emberi kapcsolatoknak minden korban és társadalomban fontos szerepük van, mert ha ezt nem ápoljuk, ha nem hiszünk egymásban, a világ kereke sokkal gyorsabban fog lelassulni számunkra. Az én mottóm – amit drága férjem is szokott mindig mondani –: aki nem nyit kifelé, az befelé saját börtönét zárja. S mekkora igazság, tőle tanultam mindazt, amiért még itt lehetek.