Verebes István a gyermekeire a legbüszkébb

Ha pedig hívják, akkor eleget tesz a kérésnek és beszél életéről, családjáról pályájáról, a szakmáról. Verebes István nemrég a Viktória Rehabilitációs Központ vendége volt, ott beszélgettünk vele.

- Az utóbbi években ritkábban szerepel a tévékben. Mit csinál mostanában?

- A mostani évadom meglehetősen nehéz volt, elég sok bemutatóm akadt. Legutóbb Zalaegerszegen rendeztem, Shakespeare-t, A makrancos hölgyet, nemrég volt a premier. Rendezek a Pesti Magyar Színházban is. Általában több a munkám, mint amennyi szerintem a koromhoz illene, mert hamarabb elfáradok már. Ráadásul nagyon szeretek otthon lenni. Ahol élek, az egy fantasztikusan jó hely.

- A híres Bazita?

- Igen, az a híres Bazita, ahol az otthonunk van. Mégis, 68 évesen azt kell mondjam, hogy miután ötven éve vagyok a pályán, és ezalatt rendező nemzedékek sora jött ki a főiskoláról, ám még mindig van piacom és felkérésem, nem ildomos azt mondanom, hogy nem akarom már csinálni. Főleg úgy, hogy ahová elszegődöm, ott szeretettel fogadnak.

Verebes István a székesfehérvári Viktória Rehabilitációs Központban beszélt életéről, pályájáról
Fotó:Koppán Viktor

- Jól tudom, hogy a József Attila Színházban is rendezett nemrég?

- Ott már három vagy négy éve dolgozom. Az igazgató, Nemcsák Karcsi 40 éve jó barátom, és az egy nagyon jó atmoszférájú színház.

- Írogat is közben vagy leköti a rendezés?

- Igen, de ezt mindig szemérmesen mondom, mert grafomán vagyok. Javítás alatt van egy kötetem, amely az elmúlt ötven évemről szól. Benne van gyermekkorom óta az összes színházi élményem, a jó és rossz tanulságokkal. Mindenkiről név szerint megírtam - persze nem ízléstelenül -, amit gondolok róla vagy tapasztaltam nála, szakmai és erkölcsi szempontból. Tulajdonképpen egy olyan írás ez, amely a következő nemzedékeknek útmutatóul is szolgálhat, elsősorban abban az értelemben, hogy mit ne hagyjon magával megcsinálni. A mi szakmánkból ugyanis ellopták a méltóságot, és mi beletörődtünk, hogy elvegyék. Azt csináltak velünk, ami akartak, és eljutottunk oda, hogy politikailag megosztható lett a szakma, hogy az számíthat ki húz ide, ki amoda. Nekem odavágják, hogy fideszes színházban dolgozom, mintha engem az érdekelne, hogy az igazgatónak mi a világnézete, ha szakmailag megkapom a kellő kondíciókat. Vagy létezik fideszes, liberális és baloldali közönség? Ez a megközelítés számomra teljesen torz.

- Az ünnepi szövegeket hallva gyakran eszembe jut egyik régi kabaré írása, amely így kezdődött: Kedves pentések... Pontosan kifejezte a kort, a semmitmondást, az ünnepi hablatyolást. Ha ma nekiállna, hasonlót írna?

- Azt hiszem, ma is ugyanúgy elmondható volna, legfeljebb mást kellene elékonferálni. Az a borzasztó egyébként, hogy a politikai elit nem tanul. Az öltöny ma is ugyanolyan rosszul áll rajtuk, mint egykor a párttitkárokon. A semmitmondás is általános, tisztelet néhány kivételnek. S persze vannak olyan megnyilatkozások, amelyek kabaréba illenek, például az, hogy miként tűnik el a közpénz közpénz jellege.

- Sokáig űzte a humor műfaját, dolgozott a kabaréban, egy ideig a Mikroszkóp igazgatója is volt. Nem hiányzik?

- Nekem nem hiányzik, más kérdés, hogy a műfaj hiányzik a közéletből. 1938-ban, az utolsó békeévben 32 kabaré volt Budapesten, ma egy sincs. Ezek a mai politikusok nem tanulták meg, hogy nagyon fontos, hogy a humor, a kabaré kicsit elvegye annak a hülyeségnek, csacsiságnak az élét, amit elkövetnek. A Kádár-rendszer utolsó éveiben már tudták ezt, megtanulták. Annyira, hogy amikor az első nagy adórendszert bevezették, az akkori pénzügyminiszter, Medgyesi határozottan felkért bennünket, Farkasházyt és engem, hogy képletesen ontsuk ki a belét, mert másképp ezt nem lehetett megúszni. A gőzt csak úgy lehetett kiengedni a szelepen, ha belemászunk a gyomrukba.

- Beleunt a Heti hetesbe, azért hagyta ott?

- Egyrészt nem szerettem televíziózni, másrészt 2002 után, amikor jött Medgyesi, majd Gyurcsány, annyira elment balra a műsor, és annyira jobbra akart ütni, hogy én azt már nem vállalhattam. A tévécsatornával is voltak nézetkülönbségeim. S bevallom, a fiam akkor Angliában tanult, szükségem volt arra a pénzre. Úgy gondolom, a műsorban tiszetességel beszéltem, jelenségekről. Azt mondják, igaz, ma már nem annyira, hogy a baloldal szekértolója vagyok, a baloldalon meg azt , hogy a Fidesznek nyalok. Hálisten, egyiküktől sem kaptam semmit, és elmondhatom, hogy a bal-vagy jobboldali újságok ugyanolyan elvetemülten írnak rólam, ha nem szeretenek. Ez az én pedigrém.

- Színészként végzett, de inkább rendezni szeret. Nyíregyházi ismerősöm szerint pedig az ottani színház nagy korszaka volt, amikor ön igazgatta ott a teátrumot.

- Ismerem a színészi korlátaimat. Azt szoktam mondani, hogy az a foglalkozásom, hogy színész vagyok, de hivatásomnak a színházi rendezést tartom ma is. Ami Nyíregyházát illeti, úgy mentem oda, hogy azt mondtam, nem jobb színházat akarok csinálni, hanem különbet. A színház jobb lett, de nem különb, és ezt kudarcként éltem meg. Ennek fő oka a lehetetlen és ésszerűtlen magyar színházi struktúrában keresendő.

- Viszont éppen Nyíregyházán ismerte meg mostani feleségét.

- Azt hittem, hogy azért kellett odamennem, hogy jó színházat csináljak, pedig lehet, hogy azért, hogy őt megismerjem. Furfangos a sors, az élet. A kisfiam (Verebes Mihály, a szerk.) három kiváló angol egyetemre felvételizett és mind a háromra felvették. A legjobbat választotta közülük, grafikát és kommunikációt tanul majd. A nagyfiam (Pater Sparrow, aszerk.) szintén Angliában tanult. filmrendező, de egy ideje látványtervezéssel foglalkozik. Nemrég Bostonban a kritikusok díját nyerte egy angol film látványáért. Linda lányomnak 3 gyermeke van, hobbiból színésznő, egyébként logopédus és a Baltazár intézetben dolgozik. Fantasztikus lány. Nézze, azt hogy én az elmúlt ötven évben mit és hogyan csináltam, arról lehet vitatkozni. Ám azt, hogy a három gyerekemet jól csináltam, az vitathatatlan. Erre nagyon büszke vagyok, ez a küldetésem.