Csinos edény a csutora

Hogy mi az a csutora? Lapos, korong alakú, két oldalán domború, fából készült ivóedény, lábakkal, felül dugóval. Bor, víz, esetleg pálinka tárolására használták. A patikamúzeumi tárlat a tárgy művelődéstörténeti összefüggéseire is felhívja a figyelmet.

Az edényt gyakran vékony bőrszíj hálóba foglalták, hogy kézbe fogva könnyen szállítható legyen. Sokszor bőrbevonattal, sallangokkal látták el. A Fekete Sas Patikamúzeum most szebbnél szebb csutorákat vonultat fel, és azon se kell csodálkoznunk, ha mi kulacs néven illettük ezeket az edényeket. A csutora szó a Dunántúlon terjedt el, az Alföldön és a Felföldön kulacsként emlegették. Csokonai Vitéz Mihály szerelemdalt is írt a csikőbőrös kulacsához. Így becézgette: „Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám! / Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek.”

Legutóbb Varró Ágnes néprajzkutató kalauzolta a látogatókat a Fekete Sas Patikamúzeum kiállítán. A tárlat április 17-ig tekinthető meg
Fotó: Simon Erika

A tárlaton megtudhatjuk: hasonló formájú edények kerültek elő avar és középkori sírokból is. De az is kiderül: csutora nélkül nem lehetett meg hajdanán a parasztember: főként borvidékeken, szőlőhegyek mellett terjedt el. Az ivóedény a 18. századtól az osztrák-magyar hadsereg felszereléséhez is hozzátartozott, a katonák szíjon az oldalukon viselték. A kulacsot fából készítette a csutorás mester, a középkortól kezdve lábbal hajtott, íjas, szíjmeghajtású esztergapaddal. Az edény belsejét vésőkkel alakították ki, majd viasszal, gyantával öntötték ki. A csutorások céhekbe tömörültek. A Dunántúlon Veszprém és Nagykanizsa volt a két legnagyobb céhközpont. Fehérváron a veszprémi csutorások állandó helyen árulhatták portékájukat a hetivásárokon.