Sanzonos és sallangtalan

Weöres Sándor például gyerekhangon, Pilinszky János angyalhangon beszél. Kelemen Zoltán színészként a „mások szövegeit” tolmácsolja (a tolmácsolás szónak, ha belegondolunk, itt fontos jelentése van), de a Weöres Sándor Színház stúdiójában ma visszatér a forráshoz: a Hétköznapok sanzonjai című esten saját versei-dalszövegei hangzanak föl az előadásában, Völgyi Attila gitárkíséretével; Völgyi- és Jacques Brel-zenékkel.

Az énekelt vers maga az ősforrás, a művészet születésének közelében. És ezzel még nincs vége: április 12-én (egy nappal József Attila születésnapja, azaz a költészet napja után) szintén a színházban ismerkedhet meg a közönség Kelemen Zoltán Középkorom című verseskötetével, dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, egyetemi docens, lapszerkesztő, a kötetet gondozó Savaria University Press kiadó igazgatója ajánlásával. Közreműködik: Szabó Tibor (színművész), Völgyi Attila (gitárművész), Kelemen Zoltán (színművész, szerző).

Kelemen Zoltán Középkorom című új kötetével
Fotó: Szendi Péter

A kívül-belül szép kötet a szerzői vallomás szerint „az elmúlt tíz év privát szorongásainak, fájdalmainak, feszültségeinek, felismeréseinek, vágyainak, valamint egy történelmétől terhelt, frusztrált, a végletekig megosztott ország jelenségeit sajátos fénytörésű szemüvegen keresztül néző és látó ember tapasztalatainak időnként abszurdba hajló, máshol nyers és naturalisztikus, esetenként pedig romantikus, lírába sűrített lenyomata.

A művek nem szeretnének ítélkezni, arra az objektivitásra való vágy jellemzi őket, mely lehetővé teheti a humánumra törekvő ember képességét a szeretetre, az empátiára. (...) Az intim karcolatok sosem kívánnak átlépni egy zavarbaejtő határt, mint ahogy a fanyar humorba csomagolt groteszkek sem szeretnének harsogni. Szelíd, keserédes közép-európai rezgések ezek”. Próbáljuk ki!

Kelemen Zoltán

Mi marad?

Mi marad az arcból remegő naplementében,
egy óvó pillantásból a simogató szélben?
Mi marad az útból egy koszlott vonatfülkében,
a sötét állomásból szellemek járta éjben?
Mi marad a házból, hol féltek, égtek és éltek,
huzatos kapualjból, hol kopogtak a léptek?
Mi marad a képből, mit retusáltak az évek,
emlékekből mit előhív, mik kedvesek, szépek?
Mi marad az utcából, párolgó bitumenből,
sorházak közt bolyongó kataton szürke ködből?
Mi marad a városból, a férfiból és nőből,
a sok térkő alá szorult titokból és bűnből?
Mi marad majd a csendből az ártó hangadásban,
szemérmes néma rendből a bántó harsogásban?
Mi marad belőlem, hogyha én is csenddé váltam,
mert a kiabálók között szavak nélkül álltam?

Hűség

Asztalon gőzölgő almás pitében,
órámban megbúvó halk ketyegésben,
a szavak nélküli lágy ölelésben
és gyermeklelkűen bölcs nevetésben
ott rejtezel velem.
Zöld porceláncsészék összhangzatában,
a történelemnek zűrzavarában,
hazáig kísérő integetésben,
a halálra nyelvet öltögetésben
ott rejtezel velem.
Liftajtó ábrándos csikorgásában,
villamos kalandos kattogásában,
illatos fekete aromájában,
túlélő beszédes hallgatásában
ott rejtezel velem.
A hervadó virág méltóságában,
a hamvadó gyertya fényadásában,
egy földre szállt angyal aggodalmában
ott rejtezel velem.