A hal-álom a halálom

Görcsösen ragaszkodtam egy álomhoz, mert hinni akartam, hogy az akváriumok üvegfalának kocogtatásán túl is lehet élő halakkal találkozni. Bukásom biztos volt. Először hatévesen határoztam el, hogy fogok egy halat. Damilt erősítettem egy botra, majd a zsinór végére egy rozsdás szöget hajlítottam, aztán bedobtam a patakba, és vártam. Mivel két percig nem fogtam semmit, meguntam és hazamentem. Évekkel később jöttem csak rá, hogy napestig ülhettem volna a patak partján, akkor sem fogtam volna semmit, mivel a halak olyan átkozottul finnyásak, hogy a rozsdás szöget kizárólag tejbe áztatott kukoricába tekerve fogyasztják jóízűen. Maximum akkor jártam volna sikerrel, ha éppen hátba dobok egy halat a horoggal.

El kellett telnie húsz évnek, míg a kudarcot szervezetem rengeteg hekk és halászlé elfogyasztásával úgy-ahogy feldolgozta. Ekkor bejelentkezett két haver, hogy velük tarthatok horgászni. Hajnali kettőkor indulunk, sör legyen nálam - adták ki az ukázt. Legyen, gondoltam, most revansot veszek, és lelki szemeim előtt máris hatalmasra nőtt domolykók úszkáltak.

Aztán mikor csipásan zötykölődtem a Nivában iszapszagú barátaim mellett, akik egy-egy Kőbányaiba kapaszkodtak, egyszeriben rossz előérzetem támadt. Mikor aztán végre kiszálltunk az öt fokba és szemerkélő esőbe, a társaim kukoricagolyókat kezdtek dobálni a tóba. Teljesen elanyátlanodtam a szürreális jelenetet bámulva. Fél négy is elmúlt, amikor az úszók ringatózni kezdtek a vízen. Nem éreztem magam jól. Miután öt órát ültünk átázott ruháinkban, teljes csöndben, amelyet csak húszpercenként szakítottak meg a dobozos sörök szisszenései, félrészeg barátaim egyszer csak azt mondták: „Na, ennyi volt, ezek már nem fognak harapni.”

Elég hülyén éreztem magam, de csöppet sem csodálkoztam, hogy a halak ebben nem akartak részt venni.