Kata, az önkéntes masszőr - Megosztják vele gondjaikat, gyakran az unokát is pótolja az idősek otthonában

A gyógymasszőr, Drei Kata, bár még csak húszas évei közepén jár, sikerrel megtalálja a közös hangot nagyszülei korosztályával. Azt mondja, talán azért is, mert szeretett sajátjait már elveszítette.

- Kettejüktől még fiatalon kellett búcsút vennem. Nagyon hiányoznak, közel álltak hozzám. Sokat tanultam a nagyszüleimtől. Nemcsak főzni, hanem az élet dolgaiban eligazodni is. Sokat voltam velük, kártyáztunk együtt, takarítottam náluk. De a lépcsőházban lakó idősekkel ugyancsak jóban voltam mindig, ahogy édesanyámtól szintén hasonló példát láttam. Sokan rászorulnak a fiatalabb szomszédok segítségére, hálából rengeteget tanulhatunk tőlük. A folyosó végén lakó nénivel, akihez kisbabaként átmásztam, később még sok időt töltöttem együtt. Jókat beszélgettünk még tomboló viharban is a nyitott folyosón. Egyszer azt tanácsolta, hogy csak olyan emberrel kössem össze az életemet, akinek tudnám használni a fogkeféjét. Az útravaló ma is gyakran eszembe jut - mondja Kata, aki mára kitanulta a gyógymasszőr szakmát. Amikor közel fél éven át nem volt munkája és hiányzott az életéből a ritmus, elvállalta, hogy ingyen, önkéntesként masszíroz az idősek otthonában.

Drei Kata szívesen masszírozza ingyen az idősek otthona lakóit, miközben kellemesen elbeszélget velük. Megtalálják a közös hangot
Fotó: Tóth B. Zsuzsa

- Lelkes voltam. Nem a pénz motivált, hanem, hogy tehessek valamit. Hetente kétszer jártam az otthonba, ahol hamar megszerettek az idősek. Sokszor persze nem a masszírozás, hanem a félórányi beszélgetés hiányzott nekik jobban, és előfordult többször, hogy észre sem vettük, közel egy órán át beszélgettünk. Megosztották velem gondjukat, bajukat. Például, hogy zavarja őket gyengülő memóriájuk. Egy 95 éves néni úgy küzdött ez ellen, hogy próbált visszaemlékezni, hogy kik laktak a lépcsőházukban. Mások a háborúról meséltek, édesapjuk eltűnéséről és hihetetlen előkerüléséről. A bizalmasuk lettem a betegségükből adódóan. Tudom, hogy megértenek minket, fiatalokat, akik kénytelenek vagyunk az otthon biztonságára bízni őket. Többnyire nem haragszanak ránk ezért, sőt, sokan önszántukból választják ezt a megoldást, hogy ne legyenek a család terhére - meséli Kata, aki munkája mellett ma is visszajár az otthonba. Pillanatnyilag ugyan gyengélkedik a karja a sok munkától, de biztos benne, hogy ez csak átmenetileg akadályozza a munkában és az idősek közé való visszatérésben.

- Megszerettek az otthon lakói. Talán érzik, hogy engem nem fárasztanak, inkább feltöltenek, szinte mindig vidámabban jövök ki az otthonból, mint ahogy bementem. Ha gyengélkedtem, hogylétem felől érdeklődtek, a városban tett sétáról virágot hoztak nekem, máskor pedig csokit csempésztek a táskámba - mondja Kata.

Ma is megviseli, ha elmegy valaki az otthon lakói közül, pedig sok ilyenre volt már példa. Kata fiatal felnőttként most készül a saját lábára állni, de még édesanyjával és kishúgával él, akikkel nagyon jó és szoros a kapcsolata. Édesanyja mindenben támogatja, a kislány pedig - talán Kata példájának is köszönhetően - gyógytornász szeretne lenni, ha felnő.