Futok, amikor és ahol jól esik

Laurát például az esőben futás mindig gondolkodóba ejti. Akárcsak engem. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy kis (vagy nagy) zápor elvenné a kedvem. Épp ellenkezőleg. Az hozza csak meg igazán. Laura után szabadon úgy döntöttem, megosztom, miért szeretek esőben futni.

A hétvégére beígért strandidő elfelejtett megérkezni, így biztos, ami tuti alapon, a derekamra kötött pulcsival indultam el a szokásos reggeli körömre. Nem messze a falu határától lehettem, amikor nekiállt szemerkélni az eső. Nem tartott sokáig, mire a vasútállomáshoz értem, nyoma sem volt. Ettől kicsit elszontyolodtam. Szeretek esőben futni. A pocsolyába (és a sárba) ugrálást pedig kifejezetten imádom. Pont, mint a járókelők tekintetét, akikre rendszerint ráhozom a szívbajt, mert úgy nézek ki, mint valami kiképzőtáborból szalajtott G.I. Jane. Most éppen azon gondolkodtam, mennyit változunk, mire felnövünk, de valahol mégis ugyanolyanok maradunk. Máskülönben már rég elmúlt volna a vonzódásom a dagonyázáshoz.

Többek között ezt is szeretem a futásban. Hogy olyan, mint egy időutazás; abba a korba és arra a helyre repít vissza, ahová csak akarom, és még ha csak egy röpke időre is, de a kutya sem akadályoz meg abban, hogy végigcuppogjam magam a bejáratott útvonalaimon. Az a mottóm, hogy ha esik, szaladj gyorsan, ha pedig vihar, fuss még gyorsabban. Szerintem a futónak egyetlen ellensége van: a jégeső. De ez már egy másik történet.