Mondhatom...

Berki Krisztiánnal (persze nem az olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok és hatszoros Európa-bajnok magyar tornászról, lólengés-specialistáról, hanem a herevasalós Berkiről van szó!), meg még néhány pucér hölggyel és úrral, akik párt keresnek a farmon azaz a tengerparton, nem az állatok között A nagy testvér viszont figyel mindenkit, még a mi kis közösségi oldalainkon is: itt kiélhetjük exhibicionizmusunkat, megmutathatjuk, milyen (el)borzasztóan gazdagok vagyunk, hiszen elitebbnél elitebb helyen járunk, nyaralunk, eszünk, iszunk, megyünk el mosdóba pózolni. Ott mást nem csinálunk, csak fényképet. Természetesen. Otthon meg eszünk parizert zsemlével, paprika nélkül – de azt úgysem posztolja senki, mert szégyellni illik. Ahogy azt is, hogy valaki szereti a parizeres zsömlét. Közben csak úgy, tetszelgésből generáljuk az irigységet. Aztán elindul a dominóeffektus, és már mindenki irigykedik mindenkire – lassan már eszünkbe sem jut, hogy van az a régi mondás, hogy „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” – pedig ideje lenne lemérni azt a szóban forgó ágyneműhuzatot, mert eleink nem is voltak olyan buták. Ezt olyan dolog bizonyítja, amelyet nekünk sem árt mintaként követnünk: túléltek. Ez a kulcsszó. Nem pedig a hatalmas gyémánt, vörös szőnyeg, új kocsi, menő motor, simára vasalt, öv alatti dolgok . Csakis a túlélés. Ami a lelkünket illeti. A többi