„Menj szembe és tiltakozz!” - Beck Zoltán szerint a kérdések viszik előre a világot, nem a válaszok

S ezért a ma már 45 éves srácért odavannak a fiatalok, a kortársai, sőt a nyugdíjasok táborából is néhányan. De nem csápolnak, visítoznak, mint a „rajongók" szoktak, hanem csöndben hallgatják. Hát persze, hiszen megmondta: „a csönded vagyok". Nem mintha egy percig is befogná a száját. Vagy beszél, vagy énekel. Naná, hiszen ő Beck Zoltán, a magyar underground zene jeles képviselője, a 30Y gitárosa, énekese, dalszerzője, irodalmár és a Pécsi Tudományegyetem bölcsészettudományi karának romológiai adjunktusa, az örök lázadó.

- Úgy tűnik, nem taposta sárba a kamaszkori nagy fájdalom. Mázlija volt. Hasonló helyzetből a többség a perifériára sodródik és sajnos ott is marad. Mi volt a felhajtóerő a gödörből? A tehetség?

- Nem tudok válaszokat - vágja rá Beck Zoltán, vagy ahogyan jobban szereti: Beck Zoli, és érdekes, ettől egy cseppet sem ábrándul ki a PopUp Cafe-ban gimnazistákból, pedagógusokból és szülőkből összegyűlt hallgatósága. A Zala Megyei Család, Esélyteremtési Önkéntes Ház hívta meg vendégnek: mondjon már pár jó tippet, mivel segíthetjük szárba szökkenni a tehetséget? Beszélgetőtársa Karáth Anita költő-tanár, aki után mi is zaklathatjuk kérdéseinkkel a rockzenész irodalmárt.

Beck Zoltán azt vallja, mindenkinek saját egyéni stratégiát kell kidolgoznia a tehetsége érvényesítéséhez. Fotó: Katona Tibor

- Az egyetemi kurzusok is így kezdődnek - folytatja, de csak miután egy dallal rávilágít a lényegre. - Szegény hallgatók beülnek az órára és arra várnak, hogy a félév végén valamiféle válaszokat kapjanak a kérdéseikre. A végén rájönnek, sokkal több kérdés ébredt fel bennük, mint amennyire választ kaptak. De ez nem baj, az újabb és újabb kérdések megfogalmazása erőteljesebben mutat rá a valóságra, mint ha kész válaszokat kapnánk. A kérdések viszik előre a világot és kevéssé a válaszok. Mindig megrettenek azoktól az emberektől, akik állatira tudják a választ. Van bennük egy adag kizárólagosság, amely kiszorítja a másféle megoldásokat. A tehetség útjára sincs konkrét séma, mert sokféleképpen megrajzolódhat. Ha a gimnáziumban felfedezték volna bennem a kurázsit és elkezdték volna nagyon gondozni, akkor valószínűleg kevésbé jutottam volna el idáig, ahol most vagyok, mint így, hogy mindig szembe kellett mennem mindennel. Annak, hogy hangod legyen, nem szabad elfogadnod azt, ami nem teszik! Menj vele szembe és tiltakozz! Bár én akartam dráma tagozatos gimnáziumba járni, mégis hamar kiderült, hogy félig meddig tévedésből vagyok ott. Rájöttem, sok minden akarok lenni, de színész nem, mert csak egyetlen fickót tudok eljátszani, saját magamat, az összes többi kényelmetlen számomra. Szerencsére rossz diák voltam, nem nagyon követtem a szabályokat, így rövid időn belül kirúgtak. Jól tették, most legalább nem kell azon vívódnom, hogy tehetségtelen színészként hogyan legyek mégis státuszban.

- Mindenkinek kell egy kudarcélmény? Muszáj, hogy fájjon? Valamivel mindig szembe kell menni?

- Nem azt mondom. Hanem azt, hogy a „nagyon fáj" helyzetben sem szabad feladni. Bennem hamar létrejött egy dafke, abban pedig elkezdett működni az underground elbeszélési módja is. Mindenféle rendszertől, struktúrától megpróbáltam a lehető a legmesszebb kerülni, s ha lehetséges, akár le is bontani. Nehezen viselek el bármiféle hatalmat és kiszolgáltatottságot. Ezeket ledobáltam magamról. Van akit ez előre visz, de van akit nem. Nekem abban a tekintetben jó volt, hogy állandóan zenekart csináltam, kitaláltam egy csomó hülyeséget, amiből biztosan balhé lesz, s ebből végül ide jutottam. De felmentem a tanáraimat, mert rossz tanuló voltam, matekból megbuktam, történelemből voltam a legjobb, magyarból végig hármasom volt, s lám irodalmár lett belőlem.

- Szóval ne keseregjünk, ha nem csupa jeles virít az érdemjegyek között? Csak idő kérdése, és kibontakozik a tehetség?

- Az iskolában egy adott időpontban mérjük a tudás meglétét, vagy hiányát. Az baj, ha az adott pillanatban elért eredmény az egész életedet bebetonozza. Találkoztam több osztálytársammal, akik 16 évesen topmodellek voltak, hát most nem mondanám annak őket. Végül is örülök, hogy én nem 16 évesen hoztam a legjobb formámat, de persze annak is, hogy valahogy túléltem a kudarcokat. Elkeserítő, hogy az oktatási rendszerünk rutinjában sok ember elvérzik és nem lesz később lehetősége megmutatni, hogy éppen hol tart. Egyébként egészen furcsa szituációk jönnek létre a másik oldalon is, elképedve tapasztalom, hogy az értelmiség felső rétegében milyen sok hülye van. Egy társadalomban a legfontosabb kérdés, hogy létezik-e az az esélyegyenlőség, amelyikben adott helyekre bárki ugyanúgy odaérhet. Magyarországon ez csak álom. Mindenkinek saját egyéni stratégiát kell kidolgoznia a tehetsége érvényesítéséhez. Amit senkinek sem szabad: összeesni, feladni. Tolni kell, aztán valami majd csak lesz.

- Csakhogy az egyéni stratégiához tudnod kell, ki vagy valójában, miben vagy tehetséges, és miben nem. Ilyenkor jól jönne egy felnőtt, aki noszogat, hogy tedd már fel ezt a kérdést, ha a válaszban nem is tud segíteni. Szolgálhatják ezt a célt a mostanihoz hasonló találkozások is?

- Azért vállalom a középiskolákban a rendhagyó énekórákat, a könyvtárakban a rendhagyó irodalomórákat és ezért gyúrom a zenélő egyetem programját is, mert olyan találkozási pontokat jelentenek, ahol az emberek tudnak egymásra hatni. De ne hidd, hogy egy „váteszi" akarat hajt végig az országon, nem küldetést teljesítek, hogy megsegítsem az embereket, akik meg akarják találni önmagukat. Csak itt vagyok és szólok: amíg együtt vagyunk, gondolkodjunk együtt! Beszélgessünk! Nyugodtan mondhatunk egy csomó butaságot is, mert nem az a kérdés, hogy azt mondtunk-e, hanem, hogy tudunk-e hozzá viszonyulni. Hogy mondjuk-e majd, ha rájövünk: „hú, ez micsoda hülyeség volt!"

- Felnőtt lányod van, már szülőként is tudsz tanácsot adni. Ha felfedezed, hogy gyereked igazán tehetséges valamiben, de nem fűlik hozzá a foga, erőlteted, vagy ráhagyod?

- Alapállás: amit egy gyerek nem akar, azt nem kell csinálnia! Vagy valószínűleg nem úgy, ahogy a szülő elképzeli. Találd meg a formát, amiben fejleszteni tudja a képességét, a helyes irányba halad, anélkül, hogy ezt a gyerek kényszerként élné meg. Ez a lényeg. Persze nem szabad ráhagyni sem, hogy elvesztegesse a tehetségét.

- Felnőttként sokan a szülők szemére vetik, hogy anno nem voltak elég szigorúak és hagyták, hogy elrontsák az életüket.

- Bölcset nem tudok mondani, csak a magam tapasztalatait. A kicsi lányunk zongorázott, megvoltak az alapvizsgái is, de utána nem foglalkoztatta a zongora. Amit kértünk teljesítette, elért egy bizonyos szintig, mi pedig hagytuk, hogy ő döntse el, mit szeretne. Egy-két évig egy kicsit távol tartotta magát ettől a hangszertől, de ma már minden nap újra odaül, de azért, mert maga akarja, hogy zongorázzon. A gyerekeknél van egy életszakasz, amikor nem nagyon lehet és nem is érdemes belenyúlni a dolgaikba, beleszólni a választásaikba. A feladatunk elérni, hogy ne távolodjon el a helyes úttól, de nem az, hogy rákényszerítsük.

- Azt azért ismerjük el: a szülők többsége jót akar a gyermekének. Mi az oka, hogy a fiatalok egy része ezt nem hiszi el?

- A dialógus hiánya. Ennek nyilvánvalóan van egy bizonyos fejlődéstörténete. Nem pusztán azt kell mondani, hogy „szabad", meg hogy „tilos", el kell magyarázni azt is, hogy miért. Ha ez a fajta beszélgetés lezajlik már a gyerek kétéves korában, amikor elmegyünk vele a boltba és elmondjuk neki, hogy miért csak akkor esszük meg a kiflit, miután kifizettük a pénztárnál, vagy az iskolásnak, hogy a játék miért csak a tanulás után következik, akkor ezek nem szabályok lesznek, hanem a megegyezésünk a része, s adtunk egy lehetőséget, annak is, hogy ez a dialógus a gyereknevelés teljes szakaszában folytatódjon.

- Közben a gyerek is elmondta a véleményét? A példánál maradva: elmagyaráztad, hogy miért kell előbb kifizetni a kiflit, és ha a gyerek közölte, hogy azért akarja előbb megenni, mert olyan éhes, hogy kilyukad a gyomra, ehetett a kifliből már a boltban?

- Persze. De csak annyit, hogy még ki lehessen fizetni. Abban a pillanatban, amikor egy szülő el tud rugaszkodni attól, hogy vezényszavakkal neveljen, képessé válik, hogy meghallgassa, amit a gyerek mond. A már nehezebb, hogy a gyerek képessé váljon, hogy elmondja a szülőjének a véleményét, a gondolatait, s azt is, ha bajba sodorta magát. De ezek egyszerű eszközök. Feltételnélküliségről és bizalomról szólnak, s olykor „kényeztetésnek" látszanak. Lányos apa vagyok, elhiheted, én tényleg kényeztettem a lányomat.