Scarlattitól Miklós diákig - Beszélgetés Kováts Kolos Kossuth-díjas operaénekessel és Teleki Miklós orgonaművésszel

A bérlettulajdonosok tudhatták, hogy maradéktalan zenei élményben lesz részük ezen az estén, de amit a nagyszerű művészek nyújtottak, arra csak a forró hangulat, a brávózás és a nem szűnő taps lehetett a méltó válasz. Állni egy díszlet nélküli színpadon, szereppartnerek, smink, maszk és más kellékek nélkül, illúziókeltően megjeleníteni egy-egy hangulatot - mégoly ismert zeneművek áriáival, dalaival is -, önmagában sem kis teljesítmény. Kováts Kolos azonban ezen az estén több meglepetést is okozott a közönségnek. Lényegre törő, produkcióihoz kapcsolódó finom humorú, szellemes bevezető szövegeivel megcsillantotta képességeit a zenei ismeretterjesztés műfajában is, amikor pedig a közönség választhatott, milyen nyelven énekeljen, vagy egy-egy áriában versszakonként váltogatta az eredeti és a magyar nyelvű szöveget, akkor végképp elszabadultak a pozitív érzések a nézőtéren.

Scarlatti után Verdi, Mozart, Erkel, Csajkovszkij, Ránki György szerzeményeit énekelte, hol orgona, hol zongorakísérettel, de olyan remek összhangban játszott a két művész, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem erre az estére állt össze a produkció, jóval nagyobb közös múltjuk kell, hogy legyen. Még bennünk zsong a sok csodás ének, a befejező, a ráadás, a Darumadár fenn az égen melódiája, amikor a két művész már útra átöltözve időt szakít egy rövid interjúra.

Kováts Kolos ezúttal zenei ismereteket is terjesztett

- Hogy találtak egymásra, hogy tudnak ilyen végtelen harmóniában együttműködni?

- Több mint 10 éve, de lehet, hogy van az húsz is, amióta együtt hangversenyezünk, Mátyás templom, Bazilika, vidéki templomok, főleg egyházi műveket - válaszolja Kováts Kolos.

- Hogy alakult ki a műsor?

- Eredetileg úgy gondoltam, hogy egy Verdi estet adok, de jelezték, hogy szeretnének valami népszerűt, de egysíkú se legyen, akkor alakítottam ki ezt a mai programot. Nem mondhatom, hogy nem nehéz számomra beszélni is és énekelni is.

- Nagy meglepetés volt, hogy ezt a szerepet is vállalta.

- Lett volna még több mondanivalóm is prózában, de a vége felé már inkább az éneklésre koncentráltam. Kicsit visszafogtam, tömörítettem a mondanivalómat, hogy maradjon hangom az éneklésre. Egészen más feladat az énekes számára a beszéd és az ének.

- Itt ül ön mellett fiatal művészkollégája, aki nagyszerűen kísérte önt, de amikor szólószerepet kapott, ő is jól meglepett bennünket, kapott is nagy tetszésnyilvánítást.

- Bartóknak ez a darabja, a Román népi táncok már régóta át van írva orgonára, mesterem, Lehotka tanár úr által, s több mint 20 éve megkaptam a kézirat másolatát - mondja Teleki Miklós. - Jogi akadálya volt ez idáig a hangversenyen való előadásnak. A siófoki Tavaszi fesztiválon játszottam nemrég először. Nagyon tetszett a közönségnek, ugyanolyan nagy sikere volt ott is, mint itt ma este.

- Mint orgonistának könnyű vagy nehéz operaáriák kísérőjének lennie?

- Nem nehéz, mert imádom csinálni. Minket nagyon régi szakmai és baráti kapcsolat fűz egymáshoz - biztosan tiltakozik Kolos, hogy így mondom -, de ő az egyik példaképem. Fölnézek rá, kedvelem, és szeretem őt. Amikor ennek a föllépésnek a lehetősége felmerült, boldog voltam. Kolos határozta meg, hogy mit adjunk elő, és persze egyeztettünk, hogy hány helyen és körülbelül mit orgonáljak majd. Így vált ilyen színessé a műsor, de alkalmat adott arra is, hogy különféle stílusok között váltás is legyen.

Teleki Miklós szóló darabokat is játszott. Fotó: Archív

- A hangverseny után akaratlanul fültanúja lettem annak, amikor városunk közismert énektanárnője felidézte egy valamikori Helikonon való szereplésüket, ahol mindketten versenyzők voltak. Épp akkor lépett be a terembe Kodály Zoltán és ifjú felesége, mikor ön 16 évesen a versenyszámát, Fülöp király áriáját énekelte. A Mester elismerő szavai mára valósággá váltak. „Fiatalember, ha így folytatja, méltó utóda lesz Székely Mihálynak."

- Valóban így volt - fűzi hozzá szűkszavúan a végtelenül szerény és művészete iránt alázatos basszista.

- Itt ma nagyon sok szerepet megjelenített, van-e ezek között olyan, ami különösen kedves önnek, vagy különösen harmonizál az ön személyiségével?

- Mindig az, amit csinálok - de nem állíthatom magamról, hogy ha király vagyok, akkor királynak érzem magam, vagy ha Mefisztót énekelek, akkor én volnék a sátán. Bele kell élnie magát az embernek abba a szerepbe, ami éppen aktuális. Talán a számok mondhatnak valamit: a Varázsfuvolát körülbelül 220-szor énekeltem csak Budapesten, hogy máshol hányszor, nem is tudom. Legtöbbször a Kékszakállúban léptem fel.

- Annak a kihívásnak, hogy merte kitenni magát, hogy hol ezen, hol azon a nyelven énekel egy áriát - olaszt, németet, oroszt váltogatva a magyarral -, erre tréningezi magát?

- Nem ma volt először ilyen koncertünk.

- Nem túl nagy kockázat ez? Az előadáson kívül még pillanatról pillanatra koncentrálni, mely nyelven szólaljon meg a hang?

- Ó ez csak rutin kérdése. Arra is volt példa, hogy még angolul, franciául, latinul és csehül is énekeltem, méghozzá anyanyelvi közönség előtt is.

- Mi az ára annak, hogy ilyen csodálatosan karban tudja tartani a hangját?

- Nem mondanám, hogy olyan nagyon vigyázok rá. Úgy semmiképpen, mint korábban. Most már nyolcadik éve, hogy nyugdíjban vagyok, és megköszönöm az Úristennek, hogy a maradék hangom még színpadképes.

- Nap, mint nap énekel?

- Igen, de ez már csak karbantartás, hisz korábban sokkal nagyobb lélegzetű dolgokat csináltam másnaponta, nem szólóestként, hanem operákban, nagy szerepeket. Az van annyi, mint amit ma itt énekeltem. Természetesen ma erre már azért fölkészülök, nem kísértem az Istent!

- Az az érzésem, önnek kapásból sem lenne istenkísértés.

- Lehet, de akkor sem illik. A Varázsfuvolában én már az öreg papot énekelem, nem a Sarastrót, azt most két tanítványom énekli. Őket én tanítottam be erre a szerepre, egyébként nem tanítok. Azt előbb kellett volna elkezdeni, én túl sokáig énekeltem. De ha engem megkérdeznek, akkor csak azt mondhatom, hogy emlékeket fogok a síromba vinni, de tudást, meg tapasztalatot nem. Aki engem megkérdez, annak mindent átadok, mindent, amit meg lehet osztani, amire évek alatt rájöttem. Semmit nem tartok vissza a tudásomból,

- Van kedves zeneszerzője?

- Verdi, tőle szinte mindent énekeltem. Legtöbbször a Don Carlost, de a basszusrepertoár 90 százalékát elénekeltem itthon, vagy másutt.

- Van önökben elégedetlenség a pályájukkal kapcsolatosan?

- Teljesen elégedett vagyok - válaszolja a Kossuth- díjas operaénekes. - A pályámmal meg az életemmel teljesen, de a teljesítményemmel, azzal nem! Mindig szeretnék mindent még jobban csinálni. Szeretném, ha evvel a hanggal, ami nekem mára maradt, még jobban meg tudnám mutatni azt, ami volt, a múltamat.

- Köszönöm szépen, én igyekszem elégedett lenni - mondja az orgonaművész. - Igen, talán... Ha kicsit följebb nézek, mint a mindennapok, akkor azt mondom, hogy legyünk elégedettek. Ha erről elfeledkezek és kicsit lejjebb nézek, akkor meg arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha ez is meglenne, ha még azt is el tudnám érni, ugye akkor jön az, amit szeretnék... elevenembe talált a kérdés, de talán nem baj az, ha van ambíció, közben azonban mindig tudni kell hálásnak is, meg elégedettnek is lenni. Szeretném a pályámat kiteljesíteni, most 46 éves vagyok, emberi számítás szerint lehet úgy 20 aktív évem. Abban a 20 évben szeretnék még több szép és jelentős helyre eljutni. Amennyi lehetőséget én a Jóistentől kapni fogok, azt megpróbálom minél jobban, minél szebben megoldani. Szeretném, ha egészséges lehetnék, a szeretteimmel együtt. Ha így rendben lehetne az élet továbbra is.

- Kováts művész úr, a következő kérdés csak önnek szól, Teleki művész úr még túl fiatal hozzá. Van-e olyan dolog az életében, a pályáján, ami nem valósult meg, pedig vágyott nagyon rá?

- Őszinte legyek? Nincs! Amit el lehetett érni az én tehetségemmel, az én teljesítményemmel - anélkül, hogy vágytam volna rá, de nem is voltak nekem nagy vágyaim -, azt elértem. Nincs semmilyen hiányérzetem.

- A hangján, a tehetségén kívül valakinek köszönhet-e valamit a pályáján?

- A feleségemnek mindenképpen. Egy művészembert ki kell bírni. Éppen számolgattuk: közel 50 éve vagyunk együtt.