Portré, pulóver, citromfű - Oroszy Csaba és munkatársai valóság és fikció határán

Van egyszer a különféle művészeti ágakat szervesen összekapcsoló pódiumest, és van a minden alkalommal levetített friss portréfilm. A dokumentumot a fikcióval sajátosan vegyítő művészportrékkal mellesleg missziót is teljesít az alkotótrió: Oroszy Csaba, Kaczmarski Ágnes, Dömötör Katalin. Jordán Tamás agora-elképzeléseit demonstrálja a WSSz Miért szép? sorozata, amelynek ma már sokféle érdeklődést egyesítő törzsközönsége van a színház Krúdy Klubjában. Az estek pedig az első pillanattól fogva olyan jól működnek, mintha a koreográfia Pallas Athénéként pattant volna ki a Miért szép? sorozat megálmodójának homloka mögül. És ez tulajdonképpen így is van: Oroszy Csaba képzőművész azt mondja, a forma az első perctől kezdve megvolt, ő maga pedig az ötletgazda Jordán Tamás fölkérésére kapcsolódott be a színház „agora-projektjébe”, amelynek legfontosabb jellemzője talán mégis az, hogy „emberek köré szerveződött”. Jordán Tamás hozta az irodalmat és a színházat, Mérei Tamás a zenét, Oroszy Csaba a képzőművészetet – és a képzőművész vendéget, akinek munkássága, személyisége köré az aktuális est szerveződik. Később kapcsolódott be a sorozatba Fűzfa Balázs irodalomtörténész: „Bár minden alkalommal ott van, megtartottuk azt a kedves nexust, hogy vendég: Fűzfa Balázs.” A siker titkát tehát Oroszy Csaba abban látja, hogy „mindenki hozza a saját miért szépjét, a saját teljességét. Viszont az estek savát-borsát az adja, hogy bár bizonyos mértékig föl lehet készülni – és vannak is előzetes egyeztetések –, a spontaneitást lehetetlen kiküszöbölni.” Nem is kell: a nézőben talán éppen ezek a spontán pillanatok, a zenék, versek, képek között fölvillanó összefüggések hozzák létre a „kegyelmi állapotot”. Fontos eleme a Miért szép? esteknek a humor, amely átsegít akár a kényes pillanatokon.

Odafordulás a Krúdy Klubban: Káldy Lajost Oroszy Csaba kérdezi Fotó: Németh Richárd

Mindeközben nyilván a résztvevők is összecsiszolódnak, mind jobban megismerik a másikat, egyre könnyebb egymásra hangolódniuk. Ebből adódhat, hogy a közönség már nem érzi úgy (14 esten túl), hogy a tévé előtt váltogatja a csatornákat. A tévéhasonlat a projektben operatőrként, filmesként részt vevő Kaczmarski Ágnestől való.

Kifejezetten az interaktivitásra apelláló kísérlet volt, amikor Mérei Tamás csellójátékára Oroszy Csaba megfestett egy képet: „Tamás egy 8 perces Bach-darabot adott elő, én festettem ez alatt a 8 perc alatt egy képet a színpadon – kentem a vásznat nagy indulattal -, mindeközben Jordán Tamás és Fűzfa Balázs klasszikusokat rappelt; szintén arra a zenére, amit Tamás játszott. Neki mutattam meg elsőként a képet, sose felejtem el a reakcióját: Ezt – most? Döbbenetes volt a felfedezés, hogy így is tudunk egymással kommunikálni.” Egyébként magukról az estekről szintén készülnek felvételek: fontos a rögzítés. De talán  még  fontosabbak azok a portrék, amelyek a sorozat nyomán az estek „képzőművész-fővendégeiről” megszülettek: új műfaj jött létre, dokumentum és fikció (játékfilm) határán. Az alapkoncepció szerint a film mindig egy mű létrejöttét kíséri figyelemmel. Intim helyzet ez, empátiát és gondos előkészítést kíván: „Nem zavarni megyünk, szeretnénk emelni.” Oroszy Csaba riporterként naiv kívülálló és fölkészült szakmabéli egyszerre. Ő maga azt mondja, Kaczmarski Ági maximalizmusa, rendezői látásmódja és humora elengedhetetlen a sikerhez. Kettejükhöz csatlakozott „háttérszemélyzetként” a ma már szintén nélkülözhetetlen Dömötör Katalin. A terhek megosztása szempontjából elkelne a nagyobb stáb, de akkor meg a helyzet elvesztené a szükséges intimitását.

A forgatás során sokszor leküzdhetetlennek tűnő akadályokat is le kell küzdeni. Mert mi van például, ha a művész két felvétel között elajándékozza azt a pulóvert, amit a kamera előtt viselt? A pulóvert vissza kell szerezni. Az alkotók különben sosem nézik meg „előre” a róluk készült portrét, mindig az esten szembesülnek az eredménnyel. (Kaczmarski Ági: „Kapnak citromfűteát.”) Az a legszebb, amikor ők maguk is meglepődnek, mert a filmben egyszer csak a személyiségük mélyrétegeiből tárul föl valami. 14 este, 14 kiállítás, 14 portréfilm; ez a pillanatnyi mérleg. A fölkérést még soha senki nem utasította el, és adódnak jelentkezők is (csak hát ez „nem úgy megy”). Az első „miértszép” Bartek Péter Pált, a legutóbbi a 94 évesen is fáradhatatlan Káldy Lajost hozza közelebb. Jó volna közkinccsé tenni ezeket a filmeket.