2016.07.06. 18:44
Balsors és remény - Köszönetét fejezte ki a rabbi a város őszinte együttérzéséért
Szombathely - „Balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!” - „Még nem veszett el reményünk, a kétezer éves remény, hogy szabad nép legyünk hazánkban, Cion és Jeruzsálem földjén.” Egymásnak feleltek a himnuszok a július első vasárnapján tartott holokausztmegemlékezés kezdetén.
Szinte megállt a levegő a Batthyány téri zsidó imaházban, amikor felcsendült előbb a magyar, majd az izraeli himnusz a 72 évvel ezelőtti deportálás áldozataira emlékező szertartáson, s a félénkséget levetve egyre több hang kapcsolódott az éneklésbe. Talán nem is volt még ilyen megemlékezés.
Ezt Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke is megerősítette, annak tulajdonítva az érzést, hogy csupán tavaly augusztus óta létezik az a tárlat, amely bemutatja - nagyrészt odaveszett, és korábban csak létszámban, nevekben ismert - nagyszüleik, rokonaik, közösségük életét. Ez a Szemtől szemben a „kis Zrínyi"-ben.
- Bárcsak ne történt volna tragédia, amire emlékezni kell! - kezdte beszédét Harangozó Bertalan Vas megyei kormánymegbízott, aki maga is megnézte már a kiállítást. És ajánlotta mindazoknak, akik felelősséget éreznek a jelenért és a jövőért.
A portrékat látva, olvasva, mondta, megelevenedik a történelem - és felsajog a kérdés: mi mindennel járulhattak volna még hozzá ezek az emberek a város életéhez, ha nem hurcoltatnak el?
Schőner Alfréd főrabbi és Fekete László kántor imát mond a holokauszt Szombathelyről elhurcolt áldozatai emlékére. Fotó: Médiaközpont
A kormánymegbízott szavai után a szertartást vezető Schőner Alfréd főrabbi úgy érezte, már nem is kell elmondania saját, gondosan megírt beszédét: inkább csak reagált a látottakra és hallottakra. Például a Himnuszra, amely tapasztalata szerint mindig megérinti az embert, ahogy itt is tükröződött az arcokon - vagy ahogy a foci-Eb-n láthattuk a fiainktól!
Az áldozatokról való megemlékezésen túl a rabbi felidézte a városhoz fűződő kedves élményeit. Hogy a kéttornyú zsinagóga Szabó Magda debreceni református templomára emlékezteti, amelynek az írónő - hazatérve - mindig így köszönt: „Csókolom, anyuka! Csókolom, apuka!" Veres András megyés püspökhöz fordulva pedig egy érdekességet osztott meg a jelenlevőkkel: a zsidó templom 1880-as építésekor annak munkálataihoz az akkori püspök, Szabó Imre is hozzájárult.
A bejárat feletti, mára kissé nehezen olvasható héber feliratot is idézte, melyben a 100. zsoltárból ez áll: „Gyertek kapuihoz hálaadással, udvaraiba dicsénekekkel!" Ma ugyan nem lehet imádkozni a zsinagógában, mondta, de ehhez nincs is szükség épületre - az Örökkévaló azt ígérte, hogy ahol segítségül hívják a nevét, meghallgatja az embereket.
A rabbi végül a lelkiismeret kérdésére térve úgy fogalmazott: sokféle bűntudat létezik - még a túlélés miatt is érezhet lelkifurdalást az ember. Szavai szerint pedig Szombathely, amely „sokáig vigyázott a gyermekeire, majd egy rövid ideg nem tette", a „lelkén viseli a mártírok sorsát. - Köszönet érte!"
